Az isteni mágia útja

2017. december 03. 19:23 - TheMagician

Élet és halál Gustav Meyrink regényeiben

Könyvelemzés

rebis.jpg

„Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm.” (Jn 16:7)

Meyrink mindegyik regényének megvan a maga sajátos arculata, egyedi felépítése. A műveken ugyanakkor végighúzódik néhány közös motívum, amelyek egyúttal azok gerincét adják. E rövid elemzésben ezekre a közös pontokra mutatok rá, ezen belül is azokra, melyek szoros összefüggésben állnak élet és halál kérdéskörével. A következő négy műre fogok koncentrálni: Gólem, A zöld arc, Fehér dominikánus, A nyugati ablak angyala. Meglátásom szerint az ötödik hosszabb lélegzetű írása, a Walpurgis-éj, némileg, noha nem teljes mértékben eltér az előbbiek vonalvezetésétől, ezért erre kevésbé leszek tekintettel.

Mint ahogy arra már néhányak rámutattak, Meyrink regényei esetében nem csupán a fantázia szüleményeivel van dolgunk: okkult törvények és jelenségek ismertetésével, szellemi igazságok felvillantásával és beavatási jellegű mozzanatok bemutatásával találkozunk bennük. Ennek nyomán a szerző nagyfokú tudatosságra és szellemi elmélyültségre utaló megnyilvánulásai arra engednek következtetni, hogy a regényekben újra és újra megjelenő momentumok kiemelt szellemi üzenettel rendelkeznek.

Meyrink műveiben halál és újjászületés különleges játékának lehetünk tanúi, melyek mindig spirituális szempontból kerülnek megvilágításra, sőt, amelyekkel kapcsolatban éppen az a próbatétel, hogy képes-e a főszereplő tisztán szellemileg, és nem zavaros okkult sugalmazások által befolyásolva szembenézni a halállal.

A halál három fő szálon jelenik meg a regényekben. Az első az ősökkel vagy egy beavatási szervezet láncolatának már nem élő vagy eltávozni készülő tagjaival kapcsolatos, akikkel a főhős ilyen-olyan formában érintkezésbe lép, és akiknek szellemiségét és tudását mintegy magába szívja, illetve önmagában újra felébreszti. Ám ami eleinte valami külsőként, idegenként, távoliként és tőle függetlenként jelenik meg. A második azokkal a nőkkel kapcsolatos, akikkel a főszereplő szerelembe esik, és akik e kölcsönös szerelem csúcspontján meghalnak vagy eltűnnek. A harmadik pedig a főhős saját, sohasem tragikusan végbemenő halálával kapcsolatos, mely minden szóban forgó művének szükségszerű végcélja – sőt, bizonyos értelemben már eleve ebbe a haldoklási folyamatba nyerünk betekintést a történetek kezdetén.

A regények a főhős megtorpanásával kezdődnek. A világi élet lehetőségeinek ajtaja bezáródik előttük, ami egyfajta benső szellemi kutatásra ösztökéli őket. Sőt, már ezt megelőzően is egyfajta városi remeteként élnek, magányosan, család nélkül, kevés baráttal, azaz életüket – ha nem is tökéletes intenzitással és tisztasággal – a tömegtől visszahúzódva, elmélyedés és befelé fordulás jegyében élik. És a cselekmény során is limitált marad a mozgásterük. Athanasius Pernathot egy időre börtönbe zárják, Hauberriser Éva eltűnését követően a szobájába zárkózik, és szellemi gyakorlatokat végez, Christopher apja halála után a házába zárkózik, és évekig szinte ki sem mozdul onnan, Müller báró pedig ideje nagy részét a lakásán tölti, régi iratokat bogarászva.

Az új szellemi impulzus, amely egyúttal új – noha többé már nem horizontális ­– lehetőségek felmerülését is jelenti, mindig egy gyönyörű nő megjelenésével jár együtt. A főhősök szerelmét viszonzó nők a bölcsesség istennőjének egyfajta földi megtestesítői, akik fő feladatuknak a főhősök spirituális kibontakozásának segítését tekintik. Olyannyira, hogy ez gyakorlatilag mindig a földi szerelem beteljesedésének feláldozásához vezet, ami egyébként a történetekben mindig a nő döntése. A Gólemben Mirjamot meggyilkolják (vagy csak eltűnik?), A zöld arcban Éva nyomtalanul eltűnik, a Fehér dominikánusban Ofélia a folyóba veti magát, A nyugati ablak angyalában pedig Jane önmagát feláldozva végez Müller báró ősi ellenségével. Mindezt mindig azelőtt, hogy a felmerülő lehetőség földi síkon megkezdhetné kibontakozását. Egy ígéretes pillantáson, egy gyöngéd érintésen, egy meghitt beszélgetésen vagy csókon túl nincs lehetőség a további közeledésre. A nők meghalnak, hogy a férfi ráébredjen, küldetésének további részét már nem evilági keretek között kell elképzelnie. Ha egyesülni akar a nővel, ahhoz egy új tudatszint megvalósítása szükséges. Egy olyan tudatállapot megvalósítása, amely a szeretett nőt már eleve elválaszthatatlanul magában tartja. A nő a fentebb idézett Jézushoz hasonlóan minden esetben elmegy, de ez csak egy felületes rátekintésből elválás: valójában megszűnik külsőnek lenni, hogy a férfi felfedezhesse önmagában. Ezt az újraegyesülést a történetek utolsó jelenetei hűen ábrázolják.

A zöld arc Évája jól összegzi a világi szerelem e problematikáját, amibe nem engedi belemerülni szerelmét:

„Nagyon szép két embernek együttélése, de akkor miért van, hogy ez az élet gyakran elhidegüléssel és keserűséggel végződik? Sokszor gondoltam, hogy van abban valami természetellenesség, amikor a férfi hozzákovácsolja magát az asszonyhoz. Nekem úgy tetszik, mintha ezzel a szárnyát szegné. (…) Rút intézménnyé aljasodott le a házasság, amely fényétől fosztja meg a szerelmet, s a férfit meg az asszonyt a merő célszerűség jármába szorítja. Lassú, vigasztalan elmerülés ez a sivatag homokjába. (…) Sóvárgok utánad – suttogta alig hallhatóan – mint a halál után. A szeretőd leszek, bizonyosan tudom, de amit az emberek házasságnak neveznek, attól minket meg fog kímélni a végzetünk.”

Ez a lépés egyúttal egybevág a férfi halálával. Ám ez a halál már nem a szokványosan elképzelt halál: ez maga a beavatás, a belépés a tulajdonképpeni életbe. Meyrinkél az élet maga a halál, a halál pedig az élet kezdete – legalábbis azok számára, akik rejtélyes utakon csatlakoztak egy hiteles beavatási láncolathoz. Athanasius Pernath az alkimisták aranycsináló utcájában megtalálja titokzatos házikót (az athanasius azt jelenti, hogy halhatatlan), Hauberriser meglátja a megszokott létezés mögötti valóságot, Christopher egy látomást követően egy új létsíkba lép, Müller báró pedig belép egy Paradicsommal analóg kertbe. Bár szokványos életüket maguk mögött hagyták, nem haltak meg. Most váltak csak igazán élővé.

A regényekben megfigyelhető, hogy a főhősök először nem akarják elfogadni e sorsukat, és másfajta módszereket ragadnak meg szerelmük visszaszerzése vagy bizonyos szellemi képességek megszerzése érdekében. Tudatosan vagy tudattalanul a szellemidézés módszeréhez nyúlnak. Meyrink, aki szellemi kutatásának kezdetén – Guénonhoz kísértetiesen hasonlóan – szinte minden létező spirituális vagy okkult társaságba belépett, jól ismerte ezeknek a megoldásoknak az elégtelen voltát. A holtak újbóli megidézése során az ember továbbra is kívül akarja tudni azt, amit bensőleg kellene magába olvasztania. (Érdekesség, hogy pontosan e magába olvasztáshoz hasonlatos élményről számol be Meyrink fia halálát követően is, mikor is úgy érezte, mintha a fia életre kelt volna benne, és mintha bizonyos tevékenységeket őmiatta kellene elvégeznie.) Ezen tévelygésekből végül a főhősök mestereik tanításaira visszaemlékezvén tudnak megszabadulni: a megoldás a megszokott emberi lét határán túl található.

A zöld szín, a kert szimbolikájának feltűnően gyakori megjelenése és egyéb utalások arra engednek következtetni, hogy ezek a történetek egy olyan alkímiai folyamat regényes ábrázolásai, melyek az albedóval (fehérítés) állnak összefüggésben, aminek egy másik megfelelője a virido (zöldítés), és amelyek a paradicsomi állapot megvalósításával állnak kapcsolatban. Ám ahhoz, hogy ezt bővebb kifejtés tárgyává tegyük, további vizsgálódások szükségesek.

Meyrink élet és halál hétköznapi értelmének megfordításával olyan pozitív csengést ad a halálnak, amit a szellemi ember remekül hasznosíthat saját életének és halálának átértékelése és átélése során. A világi kibontakozás megtorpanása, hiánya ebben az összefüggésben nem feltétlenül jelent negatívumot. Egy újfajta valóság feltárulásának jele is lehet. A nagybetűs beavatásnak, amelyben a törekvő immár nem a közönséges világ felé, hanem egy új dimenzió irányába mutat nyitottságot, és amelyhez, hogy érdemben végbemehessen, e világ számára meg kell halnia.

A Mágus

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magiatraditionalis.blog.hu/api/trackback/id/tr6913415773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Az isteni mágia útja