Az isteni mágia útja

2017. február 25. 13:08 - TheMagician

Alexandra David-Neel: Pszichikus jelenségek Tibetben

Részlet a „Mágusok között Tibetben” című műből

napali_skull_cap2.jpg

Az előző fejezetben már említettem a pszichikus jelenségekhez sorolható eseteket. Hasznos ezt a témát újra felvetni, hiszen Tibet éppen annak a hiedelemnek köszönheti hírét külföldön, hogy itt olyan bőségesen terem a csoda, mint mezőkön a vadvirág.

Bármit gondoljanak is erről egyesek, Tibetben egyáltalán nem megszokottak a különös események, nem szabad elfelejteni, hogy azok a megfigyelések, amelyeket itt néhány lapra összesűrítettem, több mint tízévi kutatásom eredménye.

Tibetnek – mint a bölcsek és misztikusok lakóhelyének – az igézete hosszú időre nyúlik vissza. Az indiaiak már a buddha előtt is rettegő imádattal fordultak a Himalája felé, és a hatalmas csúcsok alatt elterülő, felhők árnyékolta titokzatos országról legendatörténet született.

Láthatólag a kínaiakra is mélyen hatott a tibeti pusztaságok különös hangulata. Többek közt Lao Cének, a nagy misztikus filozófusnak legendája mondja el, hogy hosszú élete végén a mester egy ökör hátán elindult a titokzatos ország felé, belépett határán, és soha nem tért vissza. Ugyanezt mondják Boddhidharmáról és néhány kínai tanítványáról, akik a meditációs buddhista szekta (a csan) követői voltak.

Még manapság is gyakran találkozhatunk indiai zarándokokkal, akik a tibeti határ valamelyik hágója felé vezető ösvényen kapaszkodnak fel, és mintegy álomban vonszolják magukat előre. Ha utazásuk célja felől érdeklődnek, többnyire csak annyit mondanak, hogy tibeti földön akarnak meghalni. És a hideg éghajlat, a nagy magasság, a fáradtság és éhezés következtében gyakran teljesül is kívánságuk.

Mivel magyarázzák Tibet vonzerejét?

A többségre gyakorolt hatás oka kétségtelenül hírneve, amely szerint a Hó Országa a varázslók és mágusok földje, s ott naponta csodák történnek. De akkor megkérdezhetjük, miért hiszik azt, hogy Tibet az okkult tudományok és a titokzatos jelenségek választott földje?

A legkézenfekvőbb ok talán az ország rendkívüli, hatalmas hegyláncok és óriási hósivatagok közé zárt magányossága.

Azok, akik prózai körülmények között kénytelenek voltak lemondani környezetükkel összeegyeztethetetlen, kedves eszméikről, mohón plántálják át őket egy alkalmasabb tündérországba. Álomképeikben mennyei kerteket és földöntúli paradicsomot építettek fel végső menedékül, de boldogan ragadják meg a lehetőséget, hogy álmaikat egy földi országba telepítsék. Ezt a lehetőséget nyújtja Tibet; egy igazi csodaország minden vonása megvan benne. Nem hiszem, hogy túlzás, ha azt mondom, tájai minden vonatkozásban túltesznek azokon, amelyeket az istenek és démonok világának építészei tervezhettek volna.

Még megközelítő képet sem adhat semmilyen leírás a nagyszerű tibeti tájak ünnepélyes fenségéről, derűs szépségéről, félelmetes varázsáról.

Az ember a magányos csúcsok között vándorolva szinte betörőnek érzi magát. Önkéntelenül meglassítja lépteit, hangját lehalkítja, ha megpillantja a föld törvényes gazdáját, akinek országába behatolt.

A tibeti falusi embert és a pásztorokat is – bár itt születtek – erősen befolyásolja ez a környezet. Ezek a benyomások primitív elméjük tolmácsolásában fantasztikus félistenek és százféle szellem alakját öltik. Velük népesítik be Tibet elhagyatott helyeit, szeszélyes viselkedésük a gazdag folklór kimeríthetetlen témája.

Másrészt viszont a tibeti remeték és vándorló sámánok hosszasan elmélkedtek varázslatos országuk misztériumain, és feljegyezték a jelenségeket. Kontemplációjuk különös tudomány forrása lett; és Indiában már több száz évvel ezelőtt ismerték és nagy tiszteletben tartották az északi Transzhimalájából érkezett mágusokat.

Tibet, elzártsága ellenére, egyáltalán nem megközelíthetetlen. Ezt igazán tanúsíthatom. Többször is eljutottam déli fennsíkjaira, évekig utaztam keleti tartományaiban és az északi Csang-Thangban. (Csang = észak, thang = ösvény. A Csang-Thang Tibet és a kínai Turkesztán között elterülő óriási, füves pusztaság.) Legutóbbi utazásom során pedig az egész országot átszeltem a délkeleti határtól Lhászáig. Ezt megtehetné bármelyik erős fizikumú férfi vagy nő, aki nem ijed meg a nehézségektől, ha a politika nem zárná el Tibetet.

Bizonyos, hogy főleg a buddhizmus elterjedése óta számos utazó – indiai, nepáli, kínai és más – felkereste már, látta félelmetes tájait, és hallott a dubtobok emberfölötti hatalmáról. Néhányan közülük bizonyára eljutottak a lámákhoz vagy a bönpo varázslókhoz is, és hallgatták a remeték misztikus tanítását. Az utazók meséi szájról szájra terjedve egyre bővültek és csodálatosabbak lettek. így alakult ki Tibetnek ez a varázslatos atmoszférája, amely máig is körüllengi.

Ebből arra következtethetnénk, hogy Tibetnek, a csodák földjének ez a híre tévhiten alapszik? Ez éppoly súlyos hiba lenne, mintha kritikátlanul elfogadnánk a bennszülöttek meséit vagy azokat a történeteket, amelyek mostanság tréfás kedvű nyugatiak termékeny agyában születnek.

Legjobb, ha a csodás eseményekről a tibetiek értelmezését fogadjuk el. Tibetben senki sem tagadja e jelenséget, de nem tekintik őket mint a nyugati ember – csodának, tehát természetfölötti eseménynek. Való igaz, a tibetiek nem ismernek természetfölötti történéseket. Az úgynevezett csodákat teljesen természetes, mindennapi eseményeknek tartják, amelyek kevésbé ismert törvények és erők megfelelő működéséből születnek.

Amit más országokban csodának tartanak, vagy másvilági lények beavatkozásának tulajdonítanak, azt a tibeti titkos tudomány beavatottja egyszerűen pszichikus jelenségnek látja.

A tibetiek a pszichikus jelenségeknek általában két csoportját különböztetik meg.

1. Egy vagy két személy által öntudatlanul létrehozott jelenség.

2. A jelenséget tudatosan, meghatározott céllal hozzák létre. Ez általában, de nem mindig, egyetlen lény műve.

Ez a lény lehet ember, de lehet a lámaista tudomány szerint a világban létező hatféle élőlény bármelyike. De akárki legyen is a létrehozó, a jelenséget ugyanaz a folyamat hozza létre, összhangban a természeti törvényekkel: csoda – nem létezik.

Talán érdekes itt megjegyezni, hogy a tibeti ember rendíthetetlen determinista. Hite szerint minden tudatos cselekedetnek számtalan oka van. Ez okok közül legjobban az követhető, amely a cselekvést végző elméjében jött létre: a tudatos akarat. A tibetiek ideszámítják azokat az okokat is, amelyek akár a cselekvő tudtán kívül is cselekvésre ösztönöztek. Mindkét fajtáját GYU-nak (közvetlen, elvi oknak) nevezik. Aztán következnek azok az okok, amelyek nem a cselekvőben eredtek, de segíthetik a cselekvés véghezvitelét. Ezek a KIÉN-ek. (Pl. a növény gyúja a mag. A talaj, a benne levő különböző szubsztanciák, a víz, levegő, nap, a kertész, aki elvetette a magot stb., ezek a kiének.)

A távolabbi okokat gyakran a belőlük származók képviselik. (A neve RIGSZ. Pl. a tej jelen van a sajtban, a mag jelen van a belőle sarjadt fában.)

Amikor tehát a gondolatok koncentrációjáról, mint egy jelenség közvetlen okáról beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a tibeti misztikusok szerint ez a koncentráció nem spontán, hanem determinált; másodsorban, hogy a közvetlenül látható ok mellett a háttérben sok másodlagos ok is létezik, ezek ugyanúgy szükségesek a jelenség létrehozásához. A pszichikus tréning titka – a tibeti felfogás szerint – olyan koncentrációs erő kifejlesztése, amely messze meghaladja a legtehetségesebb ember képességét. A misztikus mesterek állítják, hogy az elme ilyen koncentrációjának révén energiahullámok jönnek létre, amelyeket többféle módon lehet felhasználni. A „hullám” kifejezés az enyém. Az érthetőség miatt használom, de mint az olvasó látni fogja, a tibeti misztikusok valójában hullámot, „áramlatot” vagy „erőt” értenek alatta. Az általában használt súgsz vagy csal azonban pusztán energiát jelent. Hitük szerint ez az energia létrejön minden fizikai vagy szellemi cselekvésnél; a buddhista meghatározás szerint az elme, a beszéd és a test akciója. A pszichikus jelenségek létrejötte ennek az energiának az erejétől és irányától függ.

Ezekkel a hullámokkal meg lehet tölteni egy tárgyat. Így létrejön valami – hasonlóan a mi akkumulátorunkhoz –, ami így vagy úgy visszaadhatja a benne elraktározott energiát. Pl. annak, aki megérinti, fokozza vitalitását, bátorsággal tölti el stb.

Tibetben általánosak az ezen alapuló jótékony szándékú gyakorlatok. Sok láma készít pirulákat, szentelt vizet, csomózott szalagot, papírra vagy szövetre nyomtatott varázslást, amely a feltételezés szerint erőt és egészséget ad, vagy távol tartja a baleseteket, a rossz szellemet, rablókat stb.

A láma először különleges diétával megtisztítja magát, aztán gondolatait a tárgyra koncentrálja, amelyet meg akar tölteni erővel, hogy egészséges befolyásra alkalmas legyen. Ez az előkészület néha hetekig, sőt hónapokig is eltarthat. Ha csak varázsszalagokról van szó, megkötésük és megszentelésük csak néhány percig tart.

A tárgyban továbbított energia a tárgyba bizonyos életet önt. Az élettelen tárgy megmozdul, és készítője parancsára feladatot hajt végre.

Azt mondják, a ngag-szpák ezekkel a praktikákkal ártani vagy ölni tudnak anélkül, hogy bárkinek a gyanúját is felkeltenék.

Íme a varázsló módszerének egy példája:

A ngag-szpa az animálandó tárgyat – mondjuk kést, amelynek meg kell ölnie valakit – magával viszi az elzárkózásba; hosszú időre zárkózik be, akár több hónapra is. Leül, gondolatait a maga elé tett késre koncentrálja, és igyekszik akaratát a késbe továbbítani: meg kell ölni a kijelölt személyt.

A ngag-szpa néha az elme koncentrációjával együtt különböző rítusokat is végez. Ezek célja, hogy megnövelje az energiát, amelyet aztán a késbe továbbít. Még hatásosabb, ha a varázsló könyörgéssel vagy kényszerítéssel rávesz bizonyos lényeket, hogy segítsenek neki, működjenek együtt vele, és energiájukat ömlesszék a fegyverbe.

Ezek a „lények” gyakran démonszerűek, de ha a gyilkosság igazságos cselekedetnek látszik, mely sok embernek használ (mint pl. Ling Geszer király ártalmas lényeinek elpusztítása vagy Langdarma király megölése, aki vissza akarta állítani Tibetben a buddhizmust megelőző sámánizmust. A lámaizmus ezen a ponton különbözik az ortodox buddhizmustól, amely kifejezetten megtiltja a gyilkosságot), akkor kérheti jóindulatú, magasrendű lények segítségét is.

A fekete tudomány más adeptusai kinevetik az ilyen gyermekes praktikákat, kijelentik, hogy ezek használatával csak leleplezik teljes tudatlanságukat azokról, amelyekkel elő lehet idézni a véletlennek tűnő sérüléseket vagy gyilkosságokat.

Mikor a varázsló úgy ítéli, hogy a kés készen áll feladata végrehajtására, igyekszik az áldozat keze ügyébe helyezni úgy, hogy lehetőleg használja. Akkor aztán, amint megfogja, a kés megmozdul, hirtelen lökést ad a kéznek, és az illető megszúrja magát.

Azt mondják, az így életre keltett fegyver veszélyessé válik a ngag-szpára is, ha nincs hozzá kellő tudása és ügyessége, hogy megvédje magát, ő is áldozatul eshet.

Az elzárkózás alatti hosszas meditációk és bonyolult rítusok valószínűleg eredményezhetnek önszuggesztiót, és egyáltalán nem meglepő, ha a ngagszpát baleset éri. Eltekintve azonban a démonok és szellemek történeteitől, a jelenség alighanem hasonló ahhoz, amikor a varázsló által alkotott fantom kiszabadul készítője uralma alól.

Egyes lámák és néhány bönpo szerint tévedés azt feltételezni, hogy a kés megelevenedik és megöl valakit; az ember az, aki a varázsló gondolatkoncentrációjának eredményeképpen önszuggesztióban cselekszik.

Bár a ngag-szpa csak a kés megelevenítésére gondol, elméjében a fegyver gondolatához szorosan kapcsolódik az ember is, aki ellen a rítust végzi. Ha az ember megfelelő „befogadója” a varázsló által küldött okkult hullámoknak (míg a kés nem az), öntudatlanul hatásuk alá kerül. A kés érintése elméjében mozgásba hozza a tudatán kívül keletkezett szuggesztiót, és megszúrja magát.

Erősen hiszik, hogy a titkos tudomány beavatott szakértője minden materiális segédeszköz nélkül is szuggerálni tudja embernek vagy más lénynek, hogy valamilyen módon legyen öngyilkos.

Abban viszont mindenki egyetért, hogy a módszer nem lehet eredményes a pszichikus tréning beavatottjával szemben, mert ő azonnal észreveszi a felé irányuló erőhullámokat, és ha ártalmasnak ítéli őket, vissza tudja utasítani őket.

3. A gondolat koncentrációjával gerjesztett energia bármilyen materiális tárgy igénybevétele nélkül továbbítható kisebb-nagyobb távolságra. Az energia ott különbözőképpen nyilvánulhat meg.

Például: pszichikus jelenséget hoz létre.

Behatol a kijelölt tárgyba, és a máshol gerjesztett erőt beletölti. Azt mondják, a misztikus mesterek ezt használják az angkur rítusnál.

Ezekről a szertartásokról és az őket átható szellemről sokat lehetne beszélni. Példaként csak néhányat említek.

A lámaista angkur szó szerint „erővel töltést” jelent, ez nem „beavatás”, bár megfelelőbb szó híján ezt a kifejezést használtam könyvemben. A különböző angkurok nem fedeznek fel ezoterikus tanokat, mint a régi görögök és más népek beavatottjai. Az angkurok kifejezetten pszichikus vonatkozásúak. Elméletük szerint az „energia” átvihető a mestertől vagy valamilyen okkult erőforrásból a tanítványhoz, aki a pszichikus hullámokat felfogja.

A lámaista misztikusok azt tartják, hogy az angkur szertartás bemutatásakor erőt helyeznek a tanítvány elérhető közelségébe. Az erő megragadása és asszimilálása a tanítvány képességeitől függ.

Misztikus beavatottak az e tárgyról folytatott beszélgetéseim alkalmával az angkurt úgy definiálják, mint „a tanítvány különleges lehetőségét arra, hogy önmagát erővel megtöltse”.

A misztikus mesterek – mint mondják – tudnak olyan energiahullámokat küldeni, amelyek távoli tanítványaikat szükség esetén felvidítják, frissítik, élénkítik fizikailag és mentálisan is.

Ezt a processzust nem mindig jó értelemben irányítják a kitűzött célba. Néha éppen ellenkezőleg, mikor a hullámok eljutnak a célba, magukba szívják energiája egy részét. Aztán visszatérnek a ravaszul ellopott energiával kiindulópontjukhoz, s az erőt beletöltik oda, ahonnan elküldték őket, s ahol most felszívódnak. Vannak varázslók, akik mint mondják, ilyen lopott energia hasznosításával jutottak nagy erőhöz, vagy hosszabbították meg életüket.

4. A tibeti misztikusok azt is állítják, hogy a koncentrációban gyakorlott adeptusok az általuk elképzelt formákat vizualizálják, és így mindenféle fantomalakot alkothatnak, embereket, istenségeket, állatokat, élettelen tárgyakat, tájakat és így tovább.

Hadd idézzem az olvasó emlékezetébe, amit a tulkukra vonatkozólag mondottam (III. fejezet). A dalai láma szerint egy csangcsub szemszpa (a szanszkritban bodhiszattva: szellemileg magasan fejlett lény, közel a buddha tökéletességéhez) számtalan fantomot tud létrehozni.

Ezek a fantomok nem mindig érinthetetlen káprázatok, néha nagyon is érinthetők, és rendelkeznek azoknak a lényeknek és tárgyaknak a képességével és tulajdonságaival is, amelyeknek képét viselik.

Pl. a fantomló nyerít és vágtat. A fantomlovas, aki rajta lovagol, leszáll az állatról, beszélget az úton egy járókelővel, és egészen úgy viselkedik, mint egy valóságos személy. Egy fantomház védelmet nyújthat valóságos embereknek stb.

A tibetiek számos ilyen jelenségről tudnak. Ilyen Ling Geszer király eposza. A hős itt megsokszorozza önmagát. Fantomkaravánt hoz létre sátrakkal, lovak, lámák, kereskedők, szolgák százaival, s mindegyikük megfelelő szerepet játszik. Csatában fantomhadsereget alkot, amely ugyanúgy megöli az ellenséget, mintha igazi harcosokból állna.

Mindez látszólag a tündérmesék birodalmába tartozik, s az ember bölcsen kijelenti, hogy a történetek kilencvenkilenc százaléka merő mítosz.

És mégis, meglepő véletlenek adódnak, s az ember tanúja lesz olyan jelenségeknek, amelyeket lehetetlen tagadni. Ha a megfigyelő nem akarja elfogadni a tibetiek magyarázatát, kénytelen saját maga találni egyet. Csakhogy ezek a bizonytalanul tudományos magyarázatok gyakran túl egyszerűek.

Nyugati utazók, akik megközelítették Tibet határát, és felületes véleményt alkothattak a köznép babonáiról, nagyon meglepődnének, ha meghallanák ezeknek a látszólag hiszékeny, együgyű embereknek a csodákról alkotott racionális és szkeptikus véleményét.

Ezt két, Tibetben nagyon ismert és híres történet érzékeltetheti. Hogy a szóban forgó tények valódiak-e vagy sem, nekünk ez nem fontos. Ami bennünket érdekel, az a csodák magyarázata és az egész történetet átható szellem.

Egyszer, egy viharos napon egy kereskedő utazott karavánjával, kalapját elvitte a szél.

A tibetiek szerint az ilyen, útközben leesett kalapot felvenni bajt hoz. A kereskedő, beletörődve a babonába, otthagyta a kalapot.

Puha filckalap volt, prémfülekkel, amelyeket fel lehetett hajtani vagy lehúzni a fülre, ahogy az ide megkívánta. A kalap a tüskés bokrok között, ahova a viharos szél fújta, alig volt felismerhető.

Néhány hét múlva alkonyaikor egy ember haladt arra, s egy kivehetetlen alakra lett figyelmes, amely úgy látszott, a sűrűségben kuporog. Az ember nem volt valami bátor, sietve továbbhaladt. Másnap elmondta a falusiaknak, hogy „valami furcsát” látott az ösvény közelében. Ezt a különös tárgyat más utazók is észrevették, de mibenlétét nem tudták megállapítani, ők is beszéltek róla a falusiaknak. Aztán ismét mások pillantották meg az ártatlan kalapot, s felhívták rá a figyelmet.

Közben a nap, eső és por a titokzatos tárgyat még felismerhetetlenebbé tette. A filc piszkos sárgásbarna árnyalatot öltött, s a prém állati fülre hasonlított.

A faluban megpihenő kereskedőket és zarándokokat figyelmeztették, hogy az erdő szélén elrejtőzve van „valami”, ami nem ember, nem is állat, de jó lesz vigyázni. Valaki úgy vélte, ez a valami bizonyára egy démon, így aztán a tárgy nemsokára, még mindig felismerhetetlenül az ördög rangjára emelkedett.

Ahogy múltak a hónapok, mind többen pillantottak félve az ócska kalapra, mind többen beszéltek róla, míg végül az egész vidéken elterjedt az erdőszélen elrejtőzött „démon” híre.

Egyszer aztán néhány ember látta, hogy a tárgy megmozdul. Más alkalommal megpróbálta kiszabadítani magát a tüskék közül, s végül követni kezdett egy arra járó csoportot, amely menekült előle.

A kalapra koncentrált számtalan gondolattól a kalap megelevenedett.

Ez a történet, amelyet a tibetiek hitelesnek tartanak, példája az elmekoncentráció erejének, amely még akkor is hatásos, amikor öntudatlanul működik, és nem kijelölt cél érdekében.

A második történet olyan, mintha gonosz tréfacsináló műve lenne, holott nem erről van szó. A történetet senki sem találja nevetségesnek vagy tiszteletlennek Tibetben. Olyan ténynek tartják, amely minden kultuszról fellebbenti a szigorú igazságot.

A tiszteletben tartott tárgy – bármi legyen is – erővel van töltve, s ezt az erőt a gondolatok koncentrációja és a hívők hite adja.

Egy kereskedő minden évben Indiába utazott; idős anyja arra kérte, hozzon neki a Szent Földről egy ereklyét. (India, a buddhizmus bölcsője, a tibetieknek Szent Föld.) A kereskedő meg is ígérte, de aztán, minthogy elméje tele volt üzleti gondjaival, megfeledkezett róla.

Az idős asszony elszomorodott, s a következő évben, amikor fia karavánja útnak indult, ismét kérte az ereklyét.

A kereskedő újra megígérte, hogy hoz, de megint elfelejtette. Ugyanez megtörtént harmadszor is. Most azonban a kereskedőnek eszébe jutott a dolog, még mielőtt hazaért, és nagyon bosszantotta, hogy idős édesanyja várakozásának most sem tett eleget.

Amint ezen tűnődött és megpróbált megoldást találni, megpillantotta az út mellett egy kutya állkapcsát.

Hirtelen ötlete támadt. Kitört egy fogat az öreg állkapocsból, letörölte róla a port és földet, és betakarta egy darab selyembe. Aztán, mikor hazaért, átadta édesanyjának a fogat azzal, hogy ez nagyon értékes ereklye; a nagy Szariputra (nevezetes személy, buddha tanítványa) egyik foga.

A jó asszony boldog volt, szíve tele hódolattal, a fogat egy dobozban a családi szentély oltárára helyezte. Mindennap előtte imádkozott, lámpást gyújtott, tömjént égetett. Imáihoz más hívők is csatlakoztak; s egy idő múlva a kutyafogból fénysugarak törtek elő. Szent ereklye lett.

Ebből a történetből született a tibeti mondás:

Ahol elég hódolat van, még a kutya foga is ragyog.

Ismét láthatjuk, hogy a tibeti elméletek magja minden jelenség megítélésénél azonos. Mind az elme erején alapul, és ez egészen logikus olyan népnél, amely a világot csak szubjektív víziónak tekinti.

A tibeti legendák anyagi eszközökről beszélnek, mint a láthatatlanság előidézőjéről. Sok történetben tűnik fel a DIP SING. Ez a mesebeli fadarab, amit egy furcsa holló rejt el fészkében. Ennek a legkisebb részecskéje is tökéletes láthatatlanságot biztosít embernek, állatnak, tárgynak, ha megfogja, illetve ha a közelébe helyezik. Nagy naldzsorpáknak és gomcseneknek azonban nincs szükségük semmiféle varázseszközre ahhoz, hogy láthatatlanná váljanak.

Úgy vélem, a pszichikus tréning adeptusai egészen másképp látják ezt a csodát, mint a köznapi ember. Szerintük nem arról van szó, hogy valaki eltünteti magát, hanem óvakodik attól, hogy a környezetében levő élőlényekben bármilyen benyomást is keltsen. Ezen azt értik, hogy ne legyen valakinek a jelenléte felfedezhető, illetve csak alig észrevehető legyen azok számára, akiknek szeme előtt van; elméjükben ne keltsen semmilyen benyomást, emlékezetükben ne hagyjon semmi emléket.

Nekem adott magyarázataik a következőkben összegezhetők:

Mikor valaki zajjal és gesztusokkal jár, összeütközik emberekkel és tárgyakkal. Sok emberben kelt érzeteket. Az emberek figyelmét felkelti, és a figyelem afelé irányul, aki felkeltette. Ha viszont valaki zajtalanul oson anélkül, hogy bármihez is hozzáérne, kevés érzetet kelt, és ezek az érzetek sem elevenek, csak elenyészően csekély figyelmet keltenek, következésképpen csak kevéssé veszik őket észre.

Bármilyen mozdulatlan és csendes azonban valaki, elméje energiát kelt, amely elterjed körülötte, és ezt érzékelik azok, akikkel érintkezésbe kerül. Amikor azonban valakinek sikerül elméje minden működését megállítania, nem kelt másokban semmiféle érzetet, és nem is látható.

Minthogy ezt az elméletet túl fantasztikusnak találtam, azzal érveltem, hogy a materiális test mindenképpen látható marad. A felelet a következő volt. Látóterünkben minden pillanatban nagyon sok tárgy van, közülük mégis csak néhányat veszünk észre. A többi semmi benyomást nem tesz ránk. A vizuális kapcsolatot nem követi az „ismerettudat”, nem emlékszünk arra, hogy a vizuális kapcsolat létrejött. Ezek a tárgyak gyakorlatilag láthatatlanok számunkra.

Alexandra David-Neel: Mágusok között Tibetben. Budapest, 2004, Geopen.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magiatraditionalis.blog.hu/api/trackback/id/tr5912292745

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Az isteni mágia útja