A horror műfaján belül több kategóriát lehet megállapítani. A számunkra legkevésbé relevánsak az úgynevezett slasherek, amikben egy őrült elszabadul, és halomra gyilkolja az áldozatait. Ezekben a filmekben az okkult behatásoknak nincs igazán szerepe. A történetek általában egy monomániás megszállott és néhány olyan szerencsétlen áldozat találkozására épül, akik valami nagy hibát követtek el a múltban, ami miatt bűnhődniük kell. Noha az életben semmi sem pusztán pszichológiai, ezeknek a horroroknak nincsenek az általános emberi psziché egészséges vagy egészségtelen működésén túlmutató magyarázatai. Ijesztőek, de a probléma a hétköznapi emberi síkon belül marad. Így a megoldáshoz is elég az emberi síkra hagyatkozni. A megpróbáltatásokat talán sikerül túlélni, de a veszélyek közepette a magasabbrendű lehetőségek mégsem tárulnak fel. A főszereplő nagyjából az maradt, aki volt, legfeljebb egy kicsit megfontoltabban fog viselkedni ezután.

Ide sorolhatjuk még a zombikkal, szörnyekkel, űrlények inváziójával, járványok terjedésével, beteges kínzási módszerekkel, emberségükből teljesen kivetkőző aberrált lényekkel kapcsolatos vagy a gusztustalanságot középpontba helyező filmek többségét is. A feladat itt a túlélés, amihez elegendő ravasznak, ügyesnek, találékonynak lenni, és az átlagtól egy kicsit jobban akarni az életet.

A következő nagyobb kategória a kísértetvilággal kapcsolatos. Az okkult sík betörésével a megoldási módszerek köre is kitágul. Ugyan általában még ezekben a filmekben is a túlélés a fő cél, itt már a közönséges emberi módszerek többnyire nem nyújtanak megoldást. Az ember felfedezi, hogy a valóság jóval kiterjedtebb annál, mint ahogy eddig felfogta, és arra is rájön, hogy csak az okkult törvények megismerésével győzheti le a rátörő kísérteteket és erőket.

Újabb kategóriát alkotnak az ördögűzős filmek. Ezek történetei általában egy démon által megszállott személy és egy ezt a személyt megmenteni próbáló ördögűző (többnyire katolikus pap) köré épülnek. A vallás jelenléte további távlatokat ad a félelem kezelésére. Az ördögi fenyegetéssel szembeni megoldás egyedül Isten és az isteni dimenziók tételezése esetén lehetséges. Az az erő ugyanis, ami a megszállott személyen keresztül manifesztálódik, emberi módszerekkel vagy babonás szintű varázsformulák alkalmazásával nem ellensúlyozható. A transzcendens valósággal kapcsolatos mély hit és azonosulási vágy szükséges hozzá.

Noha ezen kategóriák között nagy átfedések vannak, akad még egy különös típusa a horrorfilmeknek, amelyekben a fókusz nem a túlélésen, nem a szellemvilággal való viaskodásban és nem is egy megszállott felszabadításán van. A szóban forgó filmekben valami olyasmi zajlik, amit leginkább az ellenbeavatással lehetne jellemezni. Ez tökéletes ellentéte annak, amit szellemi beavatásnak nevezünk, és amelynek lényege, hogy a törekvő egy hagyomány hiteles képviselőjévé válik, módszereket és felhatalmazást kap arra, hogy elérje a végső metafizikai célt, ami más megfogalmazásban nem más, mint önnön legbenső lényege.

Úgy tartják, hogy az őseredeti hagyományok beavatási rendjeinek mintájára, melyek forrása végső soron Isten maga, léteznek ellenbeavatási rendek is, melyek forrása maga a Sátán. Ezeknek ugyanúgy megvannak a maguk rítusai, szabályai, beavatási metódusai, csakhogy teljesen ellentétes iránnyal működnek, mint az eredeti beavatás. Nem végső, isteni lényegünkhöz, hanem attól éppen a legtávolabb vezetnek.

Nos, úgy tűnik, hogy a The Witch (2015) és a Hereditary (2018) című filmek pontosan ebbe a kategóriába tartoznak. A Witch egy vallási közösségből kitaszított családról szól, akik egy rejtélyes erdő közelében telependek le, ami egy boszorkány uralma alatt áll. Úgy tűnik, ez a lény egyre jobban rátelepszik a családra, akik egymás ellen fordulnak, de ennél valami többről is szó van. Az egyik fiatal leányt mintha egyenesen kiválasztaná magának.

A Hereditary-ben szintén az egyik okkult múltú nagyszülő sötét befolyása alatt álló család áll a középpontban. A belső konfliktusok egyre burjánzanak, ám az egyre szörnyűbb jelenségek és fenyegetések közepette itt is mintha valami másról is szó lenne. A halálesetek és megszállottságok történései, úgy tűnik, mintha az egyik családtag ellenbeavatási folyamatának fontos állomásai lennének.

Anélkül, hogy lelőnénk a poént, ezek a filmek – hátborzongató atmoszférájukon túl ­– azért tűnnek ki a többi közül, mert talán mind közül a legfélelmetesebb dologgal állnak összefüggésben. Amennyiben ugyanis igaz az, hogy a beavatottak azok, akik az emberi világban a legnagyobb pozitívumot tudják felmutatni, ugyanúgy igaz az is, ahogy az ellenbeavatottak ténykedéseiben rejlik a legtöbb gonoszság. Míg a horrorok korábbi kategóriáinak történetei nagyjából az erők kaotikus áramlásából bontakoznak ki, addig a legutóbbiban szervezett keretek között, tudatos kiválasztás során és távlati célok meglétének keretében zajlanak. Míg előbbiben a személy és a megszálló szellem vagy démon között – még ha a személy alul is marad a harcban – nincs egyetértés, addig utóbbiban az ellenbeavatott maradéktalanul azonosul a benne felébredő démoni minőséggel. Véglegesen átadva magát egy olyan erőnek, ami minden fényszerűt el akar pusztítani a világunkból.

Különösen az utóbbi film kelt módfelett nyomasztó, istentelen hangulatot. Éppen olyat, ami minden bizonnyal az ellenbeavatási állapot sajátja is. És hogy mit érünk el vele, ha megnézzük? Többek közt azt, hogy látván, az ördög nem tétlenkedik, a szellemi megvalósítást illetően mi magunk sem vesztegetjük tovább az időt.

Mindezeken túl a filmek nagyjából pontosan leírják a modern világ szülöttjeinek általános helyzetét: sajnos úgy tűnik, hogy a filmek főszereplőihez hasonlóan korunk sötét szuggesztiókkal bombázott emberének sincs sok választása a gonosznak való behódoláson túl.

A Mágus