Az isteni mágia útja

2019. június 17. 14:10 - TheMagician

René Guénon: Szabadkőműves ortodoxia

E rövid írás először 1910-ben jelent meg a La Gnose-ben. Tradicionális körökben ismeretes, hogy Guénon egy ideig több szabadkőműves szervezet tagja is volt, amik ráadásul egymást kölcsönösen kizárták, mi több, szabadkőművesként olyan folyóiratba is írt, ami szabadkőművesség ellenes volt. Guénon látta a modern szabadkőművességben megjelenő deviációkat, mindazonáltal eredeti formáját tekintve hiteles tradíciónak tartotta, és egy időben maga is kísérletet tett arra, hogy a szabadkőművességet visszafordítsa önnön originalitásába. Most közölt cikke ez utóbbi megközelítés fényében született. (A szerk.)

j_b.jpg

Sokszor írtak már a szabadkőműves regularitásról, oly sok különböző vagy egyenesen ellentmondásos definíciót adva, amik annyira távol állnak a megoldástól, hogy a probléma talán csak tovább bonyolódott. A kérdést úgy tűnik rosszul vázolták fel, mert a regularitás tekintetében pusztán történelmi szempontból indultak ki, egy többé-kevésbé távoli korból eredő autoritás megszakítatlan átadásának valós vagy feltételezett bizonyítékaiból. Természetesen el kell ismernünk, hogy egy ilyesfajta megközelítés alapján az irregularitás egy fokát könnyen fellelhetjük minden ma gyakorolt rítus gyökereinél, de úgy gondoljuk, ez egy kevésbé érdekes szempont, mint azt egyesek különféle okokból képzelni szeretnék, mivel meglátásunk szerint a valódi regularitás lényegi velejárója a szabadkőműves ortodoxiának. Mindenekelőtt eme ortodoxia magában foglalja a tradíció hűséges követését, a szimbólumok és rituális formák – amelyek kifejezik, és amelyekbe mintegy beburkolózik – gondos megőrzését, ezek mellett a modern újító ostorcsapásokkal szembeni ellenállást. Szándékosan használtuk a modernizmus szót egy tendencia jelölésére – ami nagyon is elterjedt úgy a szabadkőművességen belül, mint mindenhol máshol –, amit egy téves kriticizmus, a szimbolizmus elutasítása, emellett minden ezoterikus és tradicionális tudománnyal összefüggő tényező tagadása jellemez.

31d_w1dhb8l_sx346_bo1_204_203_200.jpg

Azonban nem akarjuk azt mondani, ahhoz, hogy a szabadkőművesség ortodox maradhasson egy korlátolt formalizmusba kellene zárnia magát, vagy azt, hogy a rítusnak valami teljesen változhatatlannak kellene lennie, amihez szentségtörés nélkül semmit sem lehetne hozzátenni vagy elvenni; ez a dogmatizmus egy olyan bizonyítéka lenne, ami idegen, mi több, ellentétes a szabadkőművesség szellemével. A tradíció semmi esetre sem zárja ki a kibontakozást vagy haladást; a rítusoknak ezért lehet és kell is módosulniuk, ahányszor csak szükséges, abból a célból, hogy alkalmazkodjanak az idő és a tér megváltozott feltételeihez, de természetesen csak addig a pontig, amíg eme módosulások nem érintenek semmilyen lényeges pontot. A rítus részleteit illető kis változtatások arra szolgáltak, hogy az adott beavatási tanítás ne torzuljon, és a rítusok sokféleségében ne legyen jelen komoly akadály – sőt, a változtatások bizonyos előnyökkel is járhattak –, bármilyen szerencsétlen módon is valósult ez meg az esetek döntő többségében, ürügyként szolgálva a rivális rendek széthúzására, ezáltal kompromittálva az egyetemes szabadkőművesség egységét, ami noha idealitás – ha úgy tetszik –, mindazonáltal nem kevésbé valós.

masonic_initiation_ceremony.jpg

Különösen sajnálatos, hogy oly sok szabadkőművesnél mutatkozik a szimbolizmus és ezoterikus interpretációjának teljes elutasítása, emellett elhagyják iniciatikus stúdiumaikat, ami nélkül a ritualitás nem lesz több, mint értelmétől megfosztott ceremóniák gyűjteménye, akárcsak az exoterikus vallásokban. Eszerint ma az elutasítás teljesen megbocsájthatatlan eseteiről beszélhetünk, főként Franciaországban és Olaszországban; példaként hozhatunk mestereket, akik beszüntették kötényeik viselését, amely valójában az igazi szabadkőműves viselet, a kötél csupán annak dísze, ahogy T.·. Ill.·. F.·. Dr. Blatin [1] nem rég egy tanulmányában oly jól megmutatta ezt, amelynek még mindig ismerősen kellene csengenie az FF.·. fejekben. [2] Még ennél is súlyosabb a beavatási próbatételek hiánya vagy túlegyszerűsítése, amit tulajdonképpen jelentéktelen formulák recitálásával helyettesítenek. E vonatkozásban nem tehetünk többet, minthogy felelevenítjük az alábbi sorokat, amelyek egyúttal a szimbolizmus megfelelő definíciójával is szolgálnak:

A szabadkőműves szimbolizmus egy transzcendens vagy absztrakt rend filozófiai összegzésének praktikus formája. A szabadkőműves szimbólumok által képviselt eszmék egyáltalán nem vezethetnek dogmatikus tanításokhoz; kilépnek a beszélt nyelv konkrét formulái közül és szavakra nem fordíthatók le. Ezek, ahogy a leghelyesebben mondhatnánk, a profán kíváncsiság elől elrejtett misztériumok. Igazságok, amelyeket az elme csak megfontolt előkészítés után képes felfogni. A misztériumok megértésének ezen előkészítése jelképes módon a szabadkőműves beavatásokban zajlik le, méghozzá a rend három fokozatának próbatételei által. Ellentétben egyesek vélekedésével, ezen próbáknak a legkevésbé sem volt szándékában az új jelölt morális vagy bátorságával kapcsolatos kvalitásait vizsgálni; egy tanítást mutatnak fel, amelyet a gondolkodónak fel kell ismernie, majd a beavatási hivatás során el kell mélyednie rajta. [3]

Ebből látható lesz, hogy a szabadkőműves ortodoxia – miként meghatároztuk –, teljes és harmonikus egészként, maradéktalanul kapcsolódik saját szimbolizmusához, és nem ilyen vagy olyan partikuláris szimbólumhoz, vagy még kevésbé egy A.·. L.·. G.·. D.·. G.·. A.·. D.·. L’U.·.-féle [4] formulához, amit egyesek a reguláris szabadkőművesség megkülönböztető jegyévé kívánnak tenni, mintha ez önmagában szükséges és elégséges feltételt jelentene; és csakugyan, ennek a francia szabadkőművességben való elhallgatása 1877 óta gyakran képezte kritika tárgyát. Hadd ragadjuk meg itt az alkalmat, hogy határozottan felszólaljunk egy inkább nevetséges, mintsem utálatos kampány ellen, ami Franciaországban dúl a francia szabadkőművesség ellen, kétes képzettségű szabadkőművesek jóvoltából egy úgynevezett spiritualizmus nevében, aminek esetünkhöz semmi köze; ha ezen emberek, akiket nem kívánunk azzal megtisztelni, hogy nevüket említjük, abban hisznek, hogy módszereikkel biztosíthatják az ál-szabadkőművesség sikerét – amelyeket hiú módon próbálnak meg elterjeszteni különböző címkékkel ellátva –, nagyon tévednek.

ceremonie.jpg

E pillanatban nem kívánunk szólni a G.·. A.·. O.·. T.·. U.·. [Grand Architect of the Universe (az Univerzum Nagy Építőmestere)] kérdéséről. A L’Acacia utolsó számában e témában egy nagyon érdekfeszítő vita bontakozott ki F.·. Oswald Wirth és Ch.-M. Limousin között, bár a disputa sajnos félbe szakadt ez utóbbi halálával, akinek távozása után minden szabadkőműves gyászba borult. Akárhogy is legyen, csupán annyit jegyeznénk meg, hogy a G.·. A.·. O.·. T.·. U.·. szimbólumához nem kötődik egy dogma, és filozófiai értelmezéstől függetlenül minden szabadkőműves által elfogadható, anélkül, hogy bármilyen tekintetben szükséges volna részükről bármilyen Isten létének felismerése, amint ezt oly gyakran feltételezik. Sajnálatos, hogy a francia szabadkőművesség e tárgyban téved, de minden méltányossággal együtt fel kell ismerni, hogy ezáltal egy eléggé általános hibában osztozik. E zavar eloszlatásának érdekében minden szabadkőműves megérthetné, ahelyett hogy elhallgatná a G.·. A.·. O.·. T.·. U.·.-t, megfelelő magyarázatot kellene keresnie rá, és úgy kellene bánnia vele e tekintetben, mint minden más iniciatikus szimbólummal, ahogy ezt Oswald Wirth kifejtette, amivel tökéletesen egyet is értünk.

a-szabadkomuvesseg-okkult-szimbolumai.jpg

Csak reménykedhetünk abban, hogy egy nem túl távoli napon végre mindenki számára eljön az egyetértés a szabadkőművesség fundamentális princípiumai és tradicionális doktrínájának esszenciális pontjai tekintetében. Az egyetemes szabadkőművesség minden ága, különösen azok, amelyek deviációt szenvedtek el, ezután vissza fog térni az igaz ortodoxiához, és végül egyesülnek, hogy tovább munkálkodjanak a Nagy Mű megvalósításán, a benső fejlődés létrejöttén az emberi aktivitás minden területén.

René Guénon: Masonic Orthodoxy. In uő: Studies in Freemasonry and the Compagnonnage. 2004, Hillsdale Ny, Sophia Perennis, 43–46. o.

Eredeti megjelenés: La Gnose, 1910. április.

Angolból fordította: Sıfır

JEGYZETEK

[1] Szabadkőműves címek rövidítései: Ill: illustrious (előkelő); F: frère (testvér). A „.·.” jel a szabadkőművesek sajátos rövidítési jele. [A ford.]

[2] Azaz a szabadkőműves testvérek fejében. Az FF.·. rövidítés a francia „testvér” (frère) szó többesszámát (frères) hivatott kifejezni. [A ford.]

[3] Rituel interpretatif pour le Grade d'Apprenti. Szerk: Groupe Maronnique d'Etudes Initiotiques, 1893.

[4] A La Gloire du Grand Architecte de L'Univers (Az Univerzum Nagy Építőmesterének dicsőségére). [A ford.]

Szólj hozzá!
2019. június 05. 15:59 - TheMagician

René Guénon: A spiritizmus eredete

Fejezet „A spiritiszta tévedés” című műből

b0e6c1e3a2abf7a166603b432db0d41b.jpg

A spiritizmus kezdete pontosan 1848-ra tehető. Fontos megemlítenünk ezt az időpontot, mert a spiritiszta elméletek különféle jellegzetességei azon korszak sajátos mentalitását tükrözik, amelyből származnak. Pontosan ezek a zavaros, mentális egyensúlyvesztés kíséretében lezajló időszakok azok, amelyekben ilyesfajta dolgok megszülethetnek és kibontakozhatnak. A spiritizmus kezdetét illető körülmények elég jól ismertek, és már sokszor szó esett róla; ezért elég csupán röviden utalnunk rájuk, pusztán azokat a pontokat kihangsúlyozva, melyek kiváltképp tanulságosak és talán kevéssé ismertek.

haunted-house07.jpg

Köztudott, hogy a spiritizmus, mint megannyi hasonló mozgalom, az Egyesült Államokból ered. Az első jelenség 1847 decemberében, a New York-i Hydesville-ben esett meg, egy házban, amelyben a Fox család élt. A család, akinek eredeti neve Voss volt, német gyökerekkel rendelkezett. A német eredetet azért említjük meg, mert ha valaki egyszer fel szeretné tárni a spiritiszta mozgalom valódi okait, nem nélkülözheti a német vonatkozásokat, aminek miértjét hamarosan kifejtjük. Úgy tűnik, a Fox család eleinte eléggé önkéntelen módon játszott szerepet, és még később is, a családtagok – ahogy az az összes médium esetében lenni szokott – csupán passzív eszközei voltak valamiféle erőnek. Bárhogy is legyen, a kérdéses jelenség, amely különféle hangokkal és tárgyak elmozdulásával járt, nem volt sem új, sem rendkívüli; ehhez hasonlókat időtlen idők óta megfigyeltek már az úgynevezett „kísértetjárta házak” esetében. Az új az volt, ahogyan a jelenséghez ennek felbukkanását követően viszonyultak. Néhány hónappal később valakiben felmerült annak ötlete, hogy kérdéseket intéz a titokzatos kopogtató felé, kérdéseket, amikre az megfelelően válaszolt. Eleinte kizárólag számtani kérdéseket tettek fel neki, amikre rendszeres széllökések sorozatával reagált. Egy bizonyos Isaac Post, egy kvéker volt az, aki arra merészkedett, hogy az ábécé betűit kimondva arra késztesse a „szellemet”, hogy kopogással jelölje meg a betűket, melyek azon szavak alkotói, amiket ő (a „szellem”) közölni akart, kidolgozva ezzel a kommunikáció azon módját, melyet szellemi telegráfnak hívtak. A „szellem” azt állította magáról, hogy ő egy bizonyos Charles B. Rosna, aki élete során házaló volt, és akit a Fox házban öltek meg és földeltek el a pincében, ahol ténylegesen találtak is csontvázmaradványokat. Hovatovább, a jelenség leginkább a Fox nővérek jelenlétében mutatkozott meg, és ezen az úton fedezték fel a médiumságot. Az összegyűlt látogatók között még nagyobb számban voltak olyanok, akik jól vagy rosszul azt hitték, ugyanezen képességekkel vannak megáldva. Ekkor alapult meg a modern spiritualizmus, ahogyan először hívták. Vélhetően az első megnevezése volt a legpontosabb, habár kétségtelen, hogy rövidségéből kifolyólag az angolszász országokban leggyakrabban egyszerűen spiritualizmusként említették. Ami a spiritizmust illeti, ez az elnevezés Franciaországban jelent meg kicsivel később.

fox-noverek.jpg

A Fox nővérek

Hamarosan csoportosulások vagy spirituális körök alakultak, ahol szép számban új médiumok fedték fel magukat. Amennyiben hajlunk arra, hogy elfogadjuk a kommunikációt vagy az üzenetváltást, e spiritiszta mozgalmat, melynek célja az volt, hogy megalapozza az állandó kapcsolatot a két világ lakói közt, tudós és filozófus „szellemek” készítették elő földi életük során; akik különösen az elektromosságot és más, hasonlóan illékony jelenségeket kutattak. Úgy találták, hogy ezeknek a „szellemeknek” Benjamin Franklin a vezetője, és azt állították, hogy gyakran adott instrukciókat, miképp fejleszthetik és tökéletesíthetik az élők és a holtak közötti kommunikáció módszerét. Valójában kezdettől fogva arra törekedtek, hogy a „szellemek” segítségével minél találékonyabb módon ráleljenek a még kényelmesebb és gyorsabb kommunikáció formáira; a táncoló asztalok, majd az ábécés táblák, a kosárhoz vagy mozgó táblákhoz rögzített ceruzák, és más hasonló eszközök révén. Benjamin Franklin nevének használata, azon túl, hogy amerikai környezetben eléggé természetesnek tűnik, a spiritizmusban felbukkanó tendenciák némelyikét illetően igencsak jellegzetes. Franklin maga az ügyben bizonyosan nem volt érintett, azonban az új mozgalom hívei nem tudtak jobbat kitalálni annál, minthogy ennek az elképesztően banális moralistának a pártfogoltjaivá tegyék magukat. Mindezzel összefüggésben megemlítendő, hogy a spiritiszták megőriztek elemeket néhány elméletből a 18. század végéről, abból a korszakból, amely az „áramlások” megszállotja volt. [1] Az „elektromos folyadék” feledésbe merült hipotézise csak egy példája számos más hasonló elméletnek. [2] A spiritiszták „fluiduma” annyira hasonlít a mesmerizmuséra, [3] hogy magára a mesmerizmusra, még ha nagyon messze is áll a spiritizmustól, tekinthetünk úgy, mint a spiritizmus távoli előfutárára, és mint olyanra, ami bizonyos mértékben közbenjárt annak eljövetelében.

mesmerism01.jpg

Mesmerizmus 

A Fox családot, akik most már küldetésüknek hitték a spiritiszta jelenséget illető tudás terjesztését, elüldözték a metodista episzkopális egyházból, ahova addig tartoztak. Ezt követően a New York-i Rochesterben telepedtek le, ahol a jelenség folytatódott, és ahol eleinte a lakosság nagy része ellenségességgel fogadta őket. Még egy zavargásra is sor került, mely során egy bizonyos George Willets, egy másik kvéker közbeavatkozása tudta csak megakadályozni a mészárlást. Ez már a második alkalom, hogy egy kvéker szerepet játszik a történetben, és ez nem véletlen, mivel vitathatatlan, hogy ez a szekta bizonyos rokonságban áll a spiritizmussal. Nemcsak a humanitárius tendenciákra utalunk, hanem arra a különös „átszellemültségre” ami a kvéker összejöveteleken mutatkozik meg, és amiről a remegés [quaking] ad hírt, amiről a csoportosulás a nevét is kapta. Ez valami olyasmi, ami különösen hasonlít a médiumi jelenséghez, még ha a magyarázat természetesen különbözik is. Mindennek fényében könnyen elképzelhető, hogy egy olyan szektának a léte, mint a kvékereké, közrejátszhatott az első spiritiszta jelenségek elfogadtatásában. [4] Ez talán analóg azzal a másik 18. századi kapcsolódással is, ami a janzenista fanatikusok [5] megnyilvánulásai és az „animális magnetizmus” sikere között mutatkozott meg. [6]

ouija05.jpg

Ouija tábla, amit a halottak szellemével való kommunikáció egyik lehetséges módjának tartanak

Az eddigiek legjavát egy amerikai szerző beszámolójából vettük át, akinek írásaiból sokan mások is merítettek több-kevesebb pontossággal. Különös, hogy ez a szerző, aki a „modern spiritualizmus” történészeként vált ismertté, [7] Emma Hardinge Britten, aki a „HBofL” (Hermetic Brotherhood of Luxor [Luxori Hermetikus Testvériség]) kezdőbetűkkel jelölt titkos társaság tagja volt, [8] amit már megemlítettünk a Teozófiai Társaság eredetével kapcsolatban is. Úgy gondoljuk, ez egy különös tény, mert a „HBofL”, noha egyértelműen szembenáll a spiritizmus teóriáival, mégis megkísérelt közvetlen szerepet játszani annak megalapításában. Valójában, a „HBofL”-ból származó információk alapján, az első „spiritiszta” jelenséget nem „spiritiszták” hozták létre, hanem olyan személyek, akik a távolból cselekedtek oly módon, ami csupán néhány beavatott számára ismeretes. Ezek a beavatottak pedig pontosan „HBofL” belső körének tagjai voltak. Sajnos e szervezet történetét nehéz 1870-nél korábbra visszakövetni, ami valójában ugyanaz az év, amelyben Emma Hardinge Britten megjelentette az imént említett könyvet (mely könyvben természetesen nincs utalás a most tárgyalt kérdésre). Sokan úgy vélték, annak ellenére, hogy a szervezet azt állítja magáról, igencsak régi, kezdete is erre az időpontra tehető. De még ha ez igaz is lenne, elképzelhető, hogy csak arra a formára utal, amit a „HBofL” legutóbb magára öltött. Akárhogy is legyen, sok más szervezettől gyűjtött össze ismereteket, amelyek a maguk részéről bizonyosan léteztek a 19. század közepénél korábban, mint például az „Euliszi Testvériség”, amit – legalábbis külsőleg – Paschal Beverly Randolph, egy rendkívül titokzatos személy vezetett, aki 1875-ben halt meg. [9] Jóllehet, az említett eseményekben közrejátszó szervezet neve és formája nem központi jelentőségű, azt kell, hogy mondjuk, a „HBofL”-ral kapcsolatos tézis, lényegileg, az esetlegességektől eltekintve, eléggé kézenfekvőnek tűnik, most pedig megpróbáljuk elmagyarázni, miért is mondjuk ezt.

the_hermetic_brotherhood_of_luxor_symbol_seal_emblem02.jpg

A Luxori Hermetikus Testvériség szimbóluma

Alkalmas itt megemlítenünk néhány alapvető megfigyelést a „kísértetjárta házakkal”, vagy, ahogy egyesek nevezik, „jóshelyekkel” kapcsolatban. Az ilyen jelenségek nem ritkák, és a legkorábbi időktől fogva ismertek. Találunk példákat az antikvitásban, például ifjabb Plinius beszámolóiban, ahogy a középkorban és a modernkorban is. Az ilyen esetekben feltáruló jelenségek igen határozottan egységesek. Ezek többé vagy kevésbé összetettek is lehetnek, de bizonyos jellegzetességek közösek bennük, amelyek mindig és mindenhol megmutatkoznak. Hovatovább, a hydesville-i történések bizonyosan nem tartoznak a legfigyelemreméltóbbak közé, mivel ott csupán a legalapvetőbb jelenségeket tapasztalták. Érdemes megkülönböztetnünk legalább két fő esetet: az elsőbe (amennyiben a beszámolók helytállóak) a hydesville-ihez hasonló esetek tartoznak, amikor is egy olyan helyről beszélünk, ahol erőszakos haláleset történt, és ahol, tegyük hozzá, az áldozat teste nem került elő. Hangsúlyozzuk e két feltétel egybeesését, mert az antik világban e jelenség létrejötte ahhoz a tényhez volt köthető, hogy az áldozat nem részesült szabályos, bizonyos rítusokkal kísért temetésben, és aminek csak a holttest megtalálását és a rítusok végrehajtását követően lehetett véget vetni. Ez az, amit ifjabb Plinius mond, és itt találunk olyan meglátásokat, amikre érdemes figyelmet fordítanunk. Mindezzel összefüggésben nagyon fontos lenne meghatározni, mit is értettek manes [10] alatt, és hogyan fogtak fel sok egyéb fogalmat, amik egyáltalán nem egymás szinonimái voltak, de amik között kortársaink már nem képesek különbséget tenni. Az e területen folytatott kutatás meglepő módon tisztázhatná az evokációk kérdését, amihez még lentebb visszatérünk. A második esetben nem elhalálozással, vagy, hogy elkerüljük ezen új rendet belengő homályosságot, elhalálozásból kibontakozó jelenségekkel van dolgunk, hanem egy élő személy tetteiről. Vannak tipikus példák erre a modern időkben, melyeket azok minden részletében, nagy gonddal dokumentáltak. Amit leggyakrabban idéznek, mára egyfajta klasszikussnak számít, ez Normandiában, a cideville-i plébánián történt eset, ami 1849-től 1951-ig tartott, nem sokkal a hydesville-i történések után, egy olyan időben, amelyben ez utóbbi még viszonylag ismeretlennek számított Franciaországban. [11] Ezek nyilvánvalóan olyan jelenségek voltak, melyek a varázslás jellegzetességeit mutatták, amik a spiritiszták részéről nem tart számot érdeklődésre, csakhogy úgy tűnik, ebben a médiumság tágabb értelemben felfogott elméletének igazolását látták. A varázslónak, aki bosszút akar állni a ház lakóin, meg kell érintenie egyiküket, aki ezt követően az ő tudatlan és önkéntelen eszköze lesz, és a művelet támogatójává válik, amit ily módon távolról is el lehet végezni, jóllehet csak akkor, ha a passzív alany is jelen van. Ezt olyan értelemben, ahogy azt a spiritiszták fogják fel, nem lehet médiumságnak nevezni, mivel a hatóerő, melynek az alany az eszköze, nem ugyanonnan származik; habár a kettő valamelyest hasonlít egymásra, így legalábbis feltételezhető, hogy ugyanazon erők lettek játékba hozva mind a két esetben. Ez az, amit az eseteket vizsgáló kortárs okkultisták állítanak, akik, meg kell említenünk, többé-kevésbé a spiritiszta elmélet befolyása alatt állnak. Valójában mióta kezdetét vette a spiritizmus, amikor egy kísértetjárta házról számolnak be valahol, beindul a médiumok keresése, és egy kis segítséggel egyet vagy többet mindig találnak is. Nem állítjuk, hogy ebben mindig tévednének; azonban ott vannak a kietlen helyek, mint például az elhagyatott házak esetei, ahol a kísértés jelensége emberi létező jelenléte nélkül következik be, és amik kapcsán nem állítható, hogy az arra járó szemtanúk, akik gyakran csak távolról figyelik meg ezeket, játszották a médium szerepét. Valószínűtlen, hogy ezek a bizonyos erőket működtető törvényszerűségek – legyenek azok bármik is – megváltoztak volna, ezért az okkultistákkal szemben azt állítjuk, hogy a médium jelenléte nem mindig szükséges feltétel, ebből kifolyólag itt, ahogy máshol is, az ember nem bízhat a megfigyelését meghamisító előítéletekben. Hozzátehetjük, hogy a médium nélküli kísértés az említett két esetből az elsőbe tartozik, egy varázsló számára nem lenne semmi értelme egy elhagyatott helyre menni, ezenfelül az is lehet, hogy olyan feltételekre van szüksége, amik egy spontán jelenség esetében nem igényeltek, még akkor sem, ha a jelenség szinte ugyanolyanként mutatkozik meg. Az első esetben, ami maga a valódi kísértés, a jelenség feltárulása ahhoz a konkrét helyhez kötődik, ami a bűncselekmény vagy baleset helyszíne volt, és ahol bizonyos, tartósan összesűrűsödött erők lelhetők fel; ennélfogva a figyelmet elsősorban magára a helyre kellene fordítani. Nem valószínűtlen, hogy a kérdéses erők működése időnként felerősödhet olyan személyek jelenlétében, akik rendelkeznek bizonyos tulajdonságokkal, és vélhetően ezért történhettek meg a hydesville-i események, újfent feltéve, hogy a tényekről pontosan számoltak be, amiben nincs különösebb okunk kételkedni.

spiritizmus03.jpg

Asztaltáncoltatás (Franciaország, 1870)

Szükségszerű-e, hogy a szóban forgó esetben, amit úgy tűnik, azzal magyarázhatunk, hogy „valami”, amit nem határoztunk meg, kijön egy halott személyből – ami semmiképp sem lehet az elhunyt szelleme, amennyiben szellem alatt egy létező leglényegibb részét értjük –, hogy kizárjuk a magyarázatból az élő emberi beavatkozás minden lehetőségét? Nem gondoljuk, hogy feltétlenül ez lenne a helyzet, és azt sem állítjuk, hogy bizonyos személyek, akik ismerik a kérdéses törvényszerűségeket, ne tudnának irányítani és felhasználni egy előzetesen működésben lévő erőt. Úgy tűnik, ez viszonylag könnyebb is, mint befolyást gyakorolni egy olyan helyen, ahol ilyesfajta erő előzetesen nem létezett, mely utóbbit különben az egyszerű varázslók művelik. Alapvetően azt gondolnánk, hogy – egy közkedvelt rózsakeresztes fogalmat kölcsön véve – az „adeptusok” vagy egy magasabb rend beavatottjai nemcsak magasabbrendű és eltérő jellegű módszerekkel rendelkeznek, hanem céljuk is különbözik a varázslókétól. Ami legutóbbi megállapításunkat illeti, meg kell jegyeznünk, hogy sokfajta beavatott létezik, azonban most egy eléggé általános értelemben beszélünk róluk. A spiritiszta gyűlés előtt elhangzott különös felszólalásában, amit a teozófia történetével kapcsolatban in extenso [egészében] idéztünk, [12] Annie Besant azt állította, hogy a „holtak lelkei” a spiritiszta mozgalmat felélesztő „adeptusokat” szolgálták. Megkísérelve a spiritisztákkal való egyeztetést, úgy tűnik, többé-kevésbé volt olyan szívélyes, hogy a „holtak lelkei” kifejezést spiritiszta értelemben használta.

william-hope01.jpg

Spiritiszták egy asztalt megmozgató titokzatos kéz társaságában (a képet állítólag utólagosan manipulálta a fotós, William Hope 1920-ban)

De mi, akik nem rendelkezünk egy „politikai” szereplő mentális beállítottságával, ezt talán teljesen más módon értelmezzük, mivel ez arra a „valamire” utal, amit az imént említettünk. Számunkra úgy tűnik, ez a megfogalmazás minden másnál inkább egyezik a „HBofL”-ral kapcsolatos elmélettel. Ez természetesen nem a legfontosabb kérdés számunkra, azonban ez az észrevétel azt mondatja velünk, hogy a kérdéses szervezet, vagy legalábbis annak vezetői bizonyosan tudják, mire kell ebben az ügyben odafigyelni. Bárhogy is legyen, ők bizonyára többet tudnak, mint Mme Besant, akinek állítása, a meghozott korrekció ellenére, nem volt semmivel sem elfogadhatóbb a spiritiszták számára. Hovatovább, ennek fényében úgy hisszük, noha nem estek abba a túlzásba, hogy a szó szigorú értelmében bevonjanak adeptusokat, mindazonáltal az előzőeket ismételve, lehetséges, hogy a beavatottak – akárkik is voltak – idézték elő a hydesville-i jelenséget, kihasználva az ott található kedvező feltételeket, de legalábbis ők lehettek azok, akik felbukkanását követően tudomásra hozták azt a bizonyos irányt, ami a jelenség felé mutatott. Nem kívánjuk bizonygatni ezt a felvetést, csupán azt állítjuk, annak ellenére, hogy egyesek mit gondolhatnak erről, egyátalán nem lehetetlen, amit mondtunk. De van egy másik, egyszerűbbnek tűnő hipotézis, ami ráadásul szükségszerűen sokkal lényegibb is, nevezetesen arról van szó, hogy a kérdéses szervezet ügynökei – legyen az a „HBofL” vagy bármi más – azért használták ki örömmel a történteket, mert céljuk az volt, hogy a hydesville-i lakók és látogatók egyfajta befolyásolása révén létrehozzanak egy spiritiszta mozgalmat. Ebben a hipotézisben a legminimálisabb a beavatkozás, és fontos, hogy legalább ezt a keveset tételezzük, máskülönben nem lenne elfogadható magyarázat arra, hogy a hydesville-i események következményei miért különböztek más hasonló, korábban megtörtént eseményekétől. Ha önmagában egy ilyen eset elegendő feltétel lenne a spiritizmus megszületéséhez, ez utóbbi minden bizonnyal már sokkal korábban megjelent volna. Megjegyezzük, kis jelentőséget tulajdonítunk a spontán mozgalmaknak, tartozzanak akár a politika, akár a vallás területéhez, vagy egy olyan homályosan meghatározott területhez, mint ami jelenleg is foglalkoztat bennünket. Mindig kell lennie egy behatásnak, ahogy olyan embereknek is, akik utólagosan látszólagos vezetőkként tűnnek fel, de akik talán annyira tudatlanok a mozgalom valódi forrását illetően, mint a követők. Jóllehet egy ilyesfajta esetben nagyon nehéz megmondani, mi is történt, mivel az események ezen oldaláról nyilván nem találhatóak dokumentumok, és ez az oka annak, hogy a történészek, akik mindenekfelett az írásos feljegyzésekre támaszkodnak, nem veszik figyelembe az ilyesmit, és inkább nemes egyszerűséggel tagadják őket, noha pont olyan dologról van szó, ami feltehetően a legfontosabb. Úgy gondoljuk, e legutóbbi megjegyzések eléggé alapvető jelentőséggel bírnak, azonban hogy ne térjünk el a tárgytól túlságosan, pihentetjük a témát, és visszatérünk ahhoz, ami kiváltképp érinti a sipritizmus eredetét.

katie-king-touches-one-sitter-while-mary-evans-picture-library01.jpg

Spiritiszták egy Katie King nevű állítólagos kísértet jelenlétében

Említettük, hogy a hydesville-ihez voltak hasonló és attól korábbi esetek is, melyek közül a szászországi Dibbelsdorfban történt egy nagyon hasonló 1763-ban, ahol a „kopogó szellem” pontosan ugyanúgy reagált a hozzáintézett kérdésekre. [13] Ha semmi másra nem lett volna szükség, e körülmények között a spiritizmus bizonyosan megszülethetett volna, annál is inkább, mivel az esemény elég nagy benyomást keltett, hogy magára vonja a hatóságok és a tudósok figyelmét. Hovatovább, sok évvel a spiritizmus bemutatkozása előtt Dr. Kerner megjelentetett egy könyvet „Prevorst látnokáról”, Mme Hauffe-ról, akinek jelenlétében rengeteg hasonló jelenség mutatkozott meg. Érdemes megjegyeznünk, hogy ez az eset, akárcsak az előző, Németországban történt, és noha ilyen esetek Franciaországban és máshol is előfordultak, ez az egyik oka annak, amiért felhívtuk a figyelmet a német eredetre a Fox család esetében. Ezzel összefüggésben érdemes lehet néhány összevetést tennünk: a 18. század második felében a magasszintű német szabadkőművesség bizonyos ágazatai kiemelt figyelmet szenteltek az evokációnak. Ezzel kapcsolatban a legismertebb Schroepfer története, aki 1774-ben öngyilkosságot követett el. Ekkor még nem spiritizmusról, hanem mágiáról beszélhetünk, ami, ahogy lentebb majd kifejtjük, rendkívül eltérő, ám ettől még nem kevésbé igaz, hogy az ilyesfajta gyakorlatok népszerűsítésével meghatározhattak egy mozgalmat, mint például a spiritizmust, ami azon hamis eszmék következménye, amit a nagyszámú közönség elkerülhetetlenül ki kellet, hogy alakítson, amikor ezeket saját nézetei szerint formálta. Bizonyos, hogy a 19. század elejétől más németországi titkos társaságok – akik nem álltak kapcsolatban a szabadkőművesekkel – szintén alkalmazták a mágiát és az evokációkat, ahogyan a magnetizmust is. Most a „HBofL”, vagy aminek ez az örököse lett, pontosan az ilyesfajta szervezetek némelyikével állt kapcsolatban. A Ghost Land [Szellemvilág] című, [14] ismeretlen szerző által készített könyvben találhatóak erről részletek, ami a „HBofL” támogatásával jött létre, és amiről egyesek úgy vélik, Emma Hardinge Brittennek tulajdonítható. Mi nem így látjuk, azonban valószínűsíthető, hogy ő szerkesztette a könyvet. [15] Úgy gondoljuk, jó ok van ezen társaságok kivizsgálására, és az eredmények nagyban megvilágíthatnának bizonyos homályos pontokat. Mindazonáltal annak oka, hogy a spiritiszta mozgalom először Amerikában és nem Németországban bontakozott ki, bizonyára az volt, hogy ebben az országban minden másnál inkább valószínű volt, hogy kedvező környezetet találnak, ahogy azt azon szekták és „neospirituális” iskolák bámulatos elterjedése is bizonyítja, ami ez időtől fogva indult be ugyanitt, és zajlik mind a mai napig.

cideville.jpg

Fantáziarajz a cideville-i esetről

Egy végső kérdés maradt hátra: mi volt a célja azoknak, akik a spiritiszta mozgalom eredeti sugalmazói voltak? Úgy tűnik, maga a mozgalomnak adott név ezt eléggé egyértelművé teszi. Itt a materializmus terjeszkedésére adott válaszcsapás esetével van dolgunk, ami valójában ekkor érte el kiteljesedettsége tetőfokát, és amivel kapcsolatban felmerült az igény a kiegyensúlyozásra; és azzal, hogy egy olyan jelenségre hívták fel a figyelmet, amit a materializmus vagy legalábbis az általános materializmus nem tudott kielégítően megmagyarázni, a maga szintjén nem lehetett szembeszállni vele. Ennek érvénye egyedül a modern világban lehet, minthogy a materializmus tulajdonképpen nem túl régi képződmény, ahogyan az a tudatállapot sem, amely majdhogynem kizárólagos jelentőséget tulajdonít a jelenségeknek és azok megfigyelésének. Ha a cél tényleg az volt, amit levezettünk, újra elővéve a „HBofL”-ral kapcsolatos állításokat, ideje visszatérnünk ahhoz, amit fentebb futólag megemlítettünk: nevezetesen azt, hogy nagyon sokféle beavatott létezhet, akik gyakran ellenétben állhatnak egymással. Ily módon, az említett német titkos társaságok között voltak olyanok, amelyek teljesen materialista elméleteket képviseltek, még ha ez a materializmus a hivatalos tudományénál jóval kiterjedtebb is volt. Természetesen, amikor beavatottakról beszélünk, e szót nem a legmagasabb értelmében használjuk, pusztán olyan személyekre utalunk ezzel, akik birtokolnak egy bizonyos, nem mindenki számára hozzáférhető tudást. Mindezen fejtegetések azt szolgálták, hogy pontosítsuk, miért helytelen azt feltételezni, hogy ezek az „adeptusok” mindenképpen érdekeltek voltak, legalább kezdetben, a spiritiszta mozgalom életre hívásában. Ez jól rámutat, mekkora ellentétek és szembenállások lehetségesek a különböző iskolák között. Természetesen csak olyan iskolákról beszélünk, amelyek komoly tudást birtokolnak, még ha azok egy viszonylag alacsony rendhez is tartoznak, és amelyek semmiképp sem emlékeztetnek a „neospiritizmus” sokféle formájára, mely utóbbiak inkább egy meghamisított tudás képviselői. Itt egy újabb kérdés vetődik fel: felébreszteni a spiritizmust a materializmussal való szembeszállás érdekében azt jelenti, hogy egy tévedést egy másik tévedéssel ütköztetünk. Mi célt szolgál mindez? Lehetséges, hogy a kiterjesztés és népszerűsítés folyamata során a mozgalom azonnal deviálódott, inspirálói elvesztették az uralmat felette, ami ezt követően olyan jellegzetességeket öltött magára, amik már nem egyeztek szándékaikkal. A popularizálásra tett kísérletek esetében az embernek fel kell készülnie ilyesfajta szerencsétlenségekre, mivel ez csaknem elkerülhetetlen. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet bűntelenül mindenki számára hozzáférhetővé tenni, és ilyesfajta népszerűsítéssel olyan következményeket kockáztatunk, amiket lehetetlen előre látni. A szóban forgó esetben, még ha a kezdeményezők látták is valamilyen szinten a következményeket, jól vagy rosszul úgy gondolhatták, hogy ez kisebb rossz annál, mint amit el akartak kerülni. A magunk részéről nem hisszük, hogy a spiritizmus kevésbé ártalmas, mint a materializmus, még ha a veszélyei összességében különbözőek is; azonban egyesek lehet, hogy másképp értékelik a dolgokat, úgy gondolván, hogy két ellentétes tévedés együttes jelenléte, mely során az egyik korlátozza a másikat, kedvezőbb, mint csupán egyikük akadálytalan terjeszkedése. Még az is lehet, hogy az ideák különféle áramlatai, amik a lehető legnagyobb eltérést mutathatják, hasonló eredetre mutatnak vissza, és talán – a politika egy nagyon sajátos módját felmutatva – kiegyensúlyozó szerepet hivatottak szolgálni. Ezen a szinten nagy tévedés lenne a külsőleg észlelhető dolgokra korlátoznunk magunkat. Végezetül, amennyiben egy bizonyos mértékben nyilvános akció csak az igazság sérülése esetén képes lezajlani, lesznek olyanok, akik ezt a helyzetet ki fogják használni. „Vulgus vult decipi” [a nép azt szereti, ha becsapják], amit olykor azzal egészítenek ki, hogy „ergo decipiatur” [adjuk hát meg neki], és ez egy sokkal általánosabb jellemzője az említett típusú politikának, mint azt egyesek elsőre hinnék. Így lehet olyan, hogy valaki megtartja magának az igazságot, és ezzel egy időben elterjeszt egy tévedést, amiről maga is tudja, hogy az, de amit mégis alkalmasnak ítél meg. Egy másik hozzáállás abban áll, hogy elmondjuk az igazságot azoknak, akik képesek megérteni azt, anélkül, hogy különösebben foglalkoznánk másokkal. A körülményektől függően mind a két, egymással ellentétes megoldás igazolt lehet, de valószínű, hogy csak az előbbi tesz lehetővé egy széles körű, általános kezdeményezést, de ennek nem mindenki számára van ugyanolyan jelentősége, míg a másik hozzáállás jobban megfelel a nyíltabban intellektuális igényeknek. Bárhogy is legyen, nem bocsátkozunk értékelésbe, csupán lehetőségekként mutatjuk be a következtetéseket, amikre bizonyos levezetések folytán jutottunk, és amit teljességében nem fejthetünk ki itt, mivel túl messzire vezetne témánktól, ami azt a látszatot keltené, mintha a spiritizmus kérdése csupán másodlagos lenne. [16] Ami a többit illeti, nem szándékozunk minden felvetett kérdést egészében tisztázni; annyi azonban bizonyosan állítható, hogy sokkal többet mondtunk e fejezetben tárgyalt témáról, mint ezidáig bárki.

René Guénon: The Origins of Spiritism. In uő: The Spiritist Fallacy, 2003, Sophia Perennis, 13–27. o. 2. fej.

Angolból fordította: A Mágus

Átnézte: Sıfır

JEGYZETEK:

[1] Maga Benjamin Franklin (1706–1790) is ezek közé tartozott. Többek közt ő találta fel a villámhárító működési elvét. [A ford.]

[2] Ez szintén Benjamin Franklin nevéhez köthető. Franklin olyan folyadéknak képzelte az elektromosságot, ami minden anyagban jelen van. [A ford.]

[3] Franz Anton Mesmer (1734–1815) nevéhez köthető. Elképzelése szerint az „animális magnetizmus” egy univerzális fluidum, mely a természetben egy egységes teret képez, és közvetít minden áramlást, legyen az akár a csillagok és a Föld közötti, akár az élőlények közötti áramlás. Az élő és élettelen dolgok feltölthetők ezzel a fluidummal, így az anyagi testek képesek (akár távolról is) hatást gyakorolni egymásra. Ezen elv alapján dolgozta ki a mesmerizmus módszerét, amit gyógyításra is használt. [A ford.]

[4] Különös egybeesés, hogy a kvéker szekta 17. századi megalapítójának neve George Fox volt. Róla és számos közvetlen tanítványáról azt állították, hogy rendelkeztek a betegséggyógyítás képességével.

[5] A janzenizmust eretneknek ítélt tanai miatt az egyház és az állam is egyaránt üldözte, különösen Franciaországban. [A ford.]

[6] Hogy a fanatikusok esetét megmagyarázza, Allan Kardec (1804–1869), a magnetizmuson túl, „kifejletlen szellemekre” utalt. (Le Livre des Esprits, 210–212. o.). [Magyarul: Szellemek könyve. Budapest, 1925, Szellemi Búvárok Pesti Egylete].

[7] Modern American Spiritualism. New Hyde Park, NY: University Books, 1995. (Első kiadás: 1870).

[8] Lásd Jocelyn Godwin, Christian Chanel és John P. Deveney: The Hermetic Brotherhood of Luxor: Initiatic and Historical Documents of an Order of Practical Occultism. York Beach, ME: Samuel Weiser, Inc.1995. [Az angol kiadás szerkesztője.]

[9] Lásd John Patrick Deveney: Paschal Beverly Randolph: A Nineteenth Century Black American Spiritualist and Sex Magician. Albany, SUNY Press, 1996. [Az angol kiadás szerkesztője.]

[10] A római vallásban a halottak szellemei vagy az alsóbb világok istenségei; ily módon az ősi szellemeket istenekként tisztelték. [Az angol kiadás szerkesztője.]

[11] A cideville-i eseteket 1853-tól kezdte közölni, Eudes de Mirville, aki egy szemtanú volt, a Des esprits et de leurs manifestations fluidiques című műben; könyvét, mely az esettel összefüggő néhány tényről is tartalmaz megjegyzéseket, öt további rész követte, melyek ugyanilyen kérdésekkel foglalkoznak.

[12] Ez a beszéd 1898. április 7-én a Londoni Spiritualista Szövetségben hangzott el. Lásd: Theosophy: History of a Pseudo-Religion, 12. fej.

[13] Egy az eseményről készült, kortárs dokumentumokon alapuló beszámoló a Revue spirite-ben jelent meg 1858-ban.

[14] Ez a fordítás részleteiben és elég gyengén lett lefordítva franciára Au Pays des Esprits [A szellemek otthona] címmel; a cím maga félrevezető, és nem adja vissza az angol valódi értelmét.

[15] Mások úgy gondolták, hogy a Ghost Land és az Art Magic szerzője ugyanaz volt, mint aki a The Light of Egypt, a Celestial Dynamics és a The Language of the Stars (Sédir: Histoire des Rose-Croix, 122. o.) című műveket írta, de ez hibás. Az utóbbi három, névtelenül publikált munka szerzője T. H. Burgoyne, a „HBofL” titkára volt; az előbbi kettő sokkal korábbi. [Burgoyne-nal kapcsolatban lásd: Jocelyn Godwin, Christian Chanel és John P. Deveney: The Hermetic Brotherhood of Luxor. Legutóbi kiadásban az első két könyvet Emma Hardinge Brittennek tulajdonították: Ghost Land, or Researches into the Mysteries of Creation (Chicago: Progressive Thinker Publishing House, 1897); és Art Magic, or Mundane, Sub-Mundane and Super-Mundane Spiritism (uo. 1898). – Az angol kiadás szerkesztője.]

[16] Bővebben lásd: The Reign of Quantity and the Signs of the Times; illetve East and West, továbbá The Crisis of the Modern World [Az angol kiadás szerkesztője.] [Magyarul: A mennyiség uralma és az idők jelei. Debrecen, 2006, Kvintesszencia; A modern világ válsága. /2. kiad./ Debrecen, 2008, Kvintesszencia.]

Szólj hozzá!
2019. június 02. 13:17 - TheMagician

C. S. Lewis: A rettentő erő

Könyvajánló (Budapest, 2007, Harmat)

rettento-ero-02.jpg

Úgy tűnik, Lewis ismerte Guénon néhány munkáját, és habár egy leveléből az derül ki, hogy annyira nem volt tőlük elragadtatva, egyik regényében, A rettentő erőben (ami egy trilógia harmadik része, de ami önálló műként is megállja a helyét) kísértetiesen hasonló módon mutatja be a világban zajló folyamatok okkult hátterét. Nemcsak az figyelemreméltó, hogy úgy tekint a történelemre, mint ami lényegében a beavatási és ellenbeavatási erők, avagy a spirituális tudás őrzői és ennek meghamisítói harcáról szól, hanem az is, ahogy bemutatja – még ha nem is teljes körűen – azok működését és jellegzetességeit. Nem állítom, hogy ezt csupán Guénon hatására fejthette ki, mindenesetre nem kizárt. A magyar kiadás borítója ne rettentsen el. Komoly műről van szó, és a benne foglaltak – még ha nem is nélkülözhetnek minden fikciót – koránt sem állnak olyan távol a valóságtól, mint azt elsőre egy regény kapcsán feltételeznénk.

A Mágus

rettento-ero-01.jpg

Szólj hozzá!
2019. április 23. 14:09 - TheMagician

Az egoizmusról

ego.jpg

Nem a megszokott formában fogok most neked szólni az egoizmusról. Bárhol is fordulsz meg, az egoizmusként ismert viselkedési módot mindenhol el fogják utasítani. Többnyire még azok is, akikben túltengő egoizmust fedezel fel. Nem kétséges, hogy az, amit ezek az emberek elutasítanak, valóban elvetésre méltó. A kifejezés az, ami meglehetősen félrevezető.

Én azt állítom neked, nincs semmi baj az egóval. Sőt, az ego az, ami annak a célnak a megnevezése, amivé lenned kell, sőt, az ego az a valóság, ami te végső lényeged szerint vagy. Amit egoizmusnak neveznek, valójában a legtávolabb áll a valódi egoizmustól. Az egoizmusnak nevezett emberi viszonyulás éppen azért megvetendő, mert eltávolodik az egótól. Az egoizmus voltaképpen az ego megtagadása.

A görög „hamartia” bűnt jelent. Szó szerint: „eltéveszteni a célt”. A szanszkrit „dukkha”, az előzővel némileg összhangban szenvedést, kizökkentséget jelent. Szó szerinti jelentése szintén ugyanaz: „eltéveszteni a célt”. Az, amit egoizmusnak nevezel, valójában egy céltévesztettség. Az ego nevében próbálsz fellépni, cselekedni, gondolni, érezni, akarni. Ám ez többnyire nem sikerül. Az egoista nem az ego jegyében cselekszik, hanem valami más jegyében, a mellé lőtt nyílvessző jegyében. A célt eltalálni azt jelenti, az ego állapotát megvalósítani, ami pedig nem más, mint elérni az önazonosságot. Aki bűnt követ el, az elsősorban mindig azért és annyiban követ el bűnt, hogy nem azonos önmagával, hogy nem önmaga.

Az egoizmus egy óriási korlátozó tényező spirituális szempontból. E megnevezés viszont szintén korlátozhat. E megnevezés azt sugallja, az ego minden értelemben rossz és elutasítandó. Ám önmagunknak lenni, az önmagunkká válás tekintetében önzőnek lenni éppen olyan törekvés, ami nélkül semmi sem bír igazi jelentőséggel. Miért teszel másokért, ha nem éppen azért, hogy önmaguk, méghozzá minél lényegibb, minél szellemibb értelemben önmaguk lehessenek? Mire fel az önzetlenség, ha ebből a saját természeteddel való azonosulás, az önmagaddá válás lehetősége eleve kimarad?

Aki csak saját személyes érdekeit tartja szem előtt, az nem egoista. Az ilyen ember éppen hogy célt téveszt, mellélő. Az egoista bizonyos dolgokat akar magának. Házat, autót, nőt, hírnevet, megbecsültséget. Egyvalamit nem akar: az egót, önmagát, az önmagával való maradéktalan azonosulás aktusát. Vagyis az egoistából pont az hiányzik, amiről nevét kapta: az ego.

A dolgok, amiket egy önző ember magának akar, nem az egót táplálják, hanem azt, amit egónak vél, az ego káprázatát. Vágyaid tárgyai nem az egót növelik, hanem az egótól való távolságot. Azt hallod másoktól, hogy önző vagy? Én mondom, épp az a bajod, hogy nem vagy elég önző. Az, akit felületesen önzőnek neveznek, dolgokat akar magának. Aki önző, az kishitű. Csak részidőben, kedve szerint, petyhüdten és enerváltan törekszik önmagára. A valódi önző magát akarja: azt, aki ő maga. Teljesen és egészében és mindent átölelő, egyetemes valójában. Ebben, de csakis ebben a fajta egoizmusban már nincs semmi bűn. Mi több, ez az egyetlen, ami ténylegesen méltó az egoizmus elnevezésre.

Ne magasztald hát az egoistát azzal, hogy rátalált az egójára. Az egoista, akit közönségesen így neveznek, nem ismeri és nem keresi önmagát, és éppen hogy önmaga ellen cselekszik. Az egoista a legnagyobb ellensége az egónak, önnön valódi lényegének. Nem talál a célba, vagy ami ugyanaz, nem találja el az egót.

A Mágus

Szólj hozzá!
2019. február 27. 13:12 - TheMagician

Szolipszizmus és a közvetlen ösvények

spirituality01.jpg

„Elmulasztani annak felismerését, hogy minden a tudat megnyilvánulása: ezt hívják szanszárának.”
(
Longcsenpa: Te vagy a világ szeme)

A szolipszizmus sosem tartozott a népszerű szemléletmódok közé, akár annak filozófiai, akár spirituális értelmezéséről beszélünk. Az utóbbi időkben azonban, részben egy bizonyos szolipszizmust bíráló könyv megjelenésének hatására, már nemcsak tradícióellenes táborokból, hanem magát a tradicionális eszmét elfogadó körökből is kritikus megnyilvánulásoknak lehetünk tanúi.

Mint az valamennyire ismeretes, a szolipszizmus fogalmát László András használta szerves összefüggésben a tradicionális doktrínák kifejtésével. Némelyek úgy vélik azonban, hogy a szolipszizmus nem kompatibilis a hagyományokkal, ugyanis azok olyasmit sosem állítottak, amiről László András szolipszizmus címszó alatt beszél.

A közvetlen ösvények alapelvének vizsgálata nyomán azonban nagyon úgy néz ki, hogy ez a felvetés egyáltalán nem állja meg a helyét. (Nem mintha a korábbi, tradíciókat a szolipszizmus fényében értelmező meglátások ne lettek volna eléggé megvilágító erejűek és meggyőzőek.) A közvetlen ösvények, így vagy úgy, a spirituális tradíciók mindegyikében ismeretesek, általában a legmagasabb rendű képviselők titkos és nehezen megszerezhető módszere, és egy olyan irányulást takarnak, mely szerint a végső célra nem kell és nem is lehet törekedni, mert az már itt és most jelen van. Azaz van az itt és most átélésében egy olyan elem, ami a végsővel azonos, amit egyszerűen azért nem tapasztalunk abszolútnak, mert nem tudatosítjuk magunkban, hogy abszolút. Egy okságon túli metafizikai állapotot eleve lehetetlen lenne elérni ok-okozati úton. Ez csak úgy lehetséges, ha már most rendelkezem vele, mi több, azonos vagyok vele.

Noha László András előadásaiban és írásaiban sokszor negatíve nyilatkozik az úgynevezett közvetlen módszerről, meggyőződésem, hogy ennek nem elvi, hanem módszertani okai vannak.  A metafizikával újonnan ismerkedő, a modern szuggesztióknak teljesen alávetett szellemi érdeklődőnek nem lehet egyből azzal előjönni, hogy nem kell csinálni semmit, mert már eleve a beérkezett állapotban vagy. Ez ebben a formában semmi jóra nem vezetne. Mindezek ellenére László András tanításai párját ritkítóan lényegre irányulóak, és mint minden, ami sallangmentesen a végső metafizikai állapotot veszi célba, igényt tarthat arra, hogy a közvetlen módszer kategóriájába soroljuk.

A szolipszizmus László András kifejtésében a személyesen megélt énből (egészen pontosan: az én énemből) indul ki, a végső cél pedig Önmagam elérése. Vagyis a kezdet egy lehatárolt, korlátolt én, a végcél pedig egy egyetemes, mindent átható és mindenek feletti énség vagy önmaga(m)ság. Látható, hogy itt látszólag két különböző állapotról beszélünk, de jobban megvizsgálva kiderül, hogy a kezdet és a vég lényegében ugyanaz. Egy énből indulok ki, és egy énhez jutok el. Az út pedig arról szól, hogy felismerem: az, amit közönségesen egónak tapasztalok, valójában a végső, metafizikai Önvaló, és csak egy megtévesztettség következtében érzékeltem azt másnak.

A közvetlen ösvények, például a dzogcsen esetében ugyanerről van szó. A kiindulási pont a tudat, az út a tudat, és a megvalósítás szintén a tudat. A kezdet, a módszer és a végeredmény ugyanaz. A László András által interpretált szolipszizmus tehát egy olyasfajta út, amely a közvetlen ösvényekhez hasonlóan elismeri, hogy a cél már tulajdonképpen itt és most jelen van. Ez nem az ego abszolútizálását jelenti. Nem arról van szó, hogy az egót kitüntetjük, és mindenek elé helyezzük, sokkal inkább arról, hogy felismerjük az énség közönséges módon nem ismert, de igazából mindig jelenlévő, valódi természetét.

Az énség és az önmagamság, vagy a dzogcsen szóhasználatával, a tudat és a tiszta tudat között különbség van, ugyanakkor mégis egyek. Tűnjön elsőre bármennyire is ellentmondásosnak, a közvetlen módszerek alapelve teljesen tradicionális, és a szolipszizmusnak nevezett szemlélet vagy módszer szintén megfelel ezeknek a kritériumoknak. Ezért az a vád, hogy a szolipszizmus, ahogyan azt László András kifejti, nem mutat egyezést a tradicionális tanításokkal, a közvetlen ösvények ismeretének fényében teljességgel elvethető.

A szellemi törekvő nagy utat jár be, és voltaképpen nem megy sehová. Ahogy a példázat is mondja: a szegény ember minden nap éjt nappallá téve robotolt, hogy megszerezze a napi betevőjét, majd rozoga házikójában lefeküdt egy nagy aranyrögre, amit tudatlanságából fakadóan párnának vélt. Végtelenül gazdag volt, de ő nem tudott róla. Így vagyunk mi is azzal az Önvalóval, amiről azt hisszük, el kell érnünk és ki kell harcolnunk magunknak. Pedig a cél csupán az lenne, hogy felismerjük, énünk sosem volt különb a végső valóságtól.

A Mágus

1 komment
2019. február 12. 13:46 - TheMagician

Film az alvásparalízisről: Mara

Filmajánló (2018, horror, 98 perc)

mara003.jpg

A Mara (magyarul: Amikor lehunyod a szemed) érdekes horror a szerintem nem túl szerencsés módon „alvásparalízisnek” nevezett jelenségről. Ez egy köztes tudatállapot ébredés és álom között, és legtöbbször együtt jár egyfajta sötét, démoni jelenlét tapasztalatával. Az álmodó az ágyában találja magát, maga körül a szobáját látja, félig-meddig azt hiszi, felébredt, ám furcsa mód, nem képes megmozdulni, és valami baljós, fagyos, rideg, gonosz hangulat lengi be az egész teret. A szoba sarkában nehezen kivehető démonalakokat, lidérceket, boszorkányokat lát vagy legalábbis érzékel, mintha tévelygő lelkek szállták volna meg a helységet, akik az álmodó testét akarnák birtokba venni vagy egyszerűen az életét elvenni.

mara.jpg

Ebből általában zihálva, küszködve, nagy benső erőfeszítéseket megtéve tud csak felébredni az ember, azzal az érzéssel, mintha egy erő szándékosan ebben az állapotban akarta volna tartani. Sokszor olyannyira nem akarja elengedni ez az erő, hogy amikor az álmodó azt hiszi, végre felkelt ebből a rémálomból, ismét egy borzalommal teli álomban találja magát, mintha csak az álom ura akarna bolondot űzni belőle.

mara001.jpg

A film története ugyan hagy kivetnivalót maga után, de az elalvásos jelenetek annál jobban visszaadják ezt a furcsa állapotot. Vélhetően a rendező maga is átélhetett ilyen tapasztalatokat, máskülönben nehezen tudta volna ilyen élethűen megjeleníteni ezt a rémálomszerű, de attól némileg mégis különböző jelenséget.

Mondtam fentebb, hogy az alvásparalízis szerencsétlen megnevezés. Túlságosan tudományos hangzású, és ez elveszi eme élmény misztikus töltetét. Noha nem gondolom, hogy ez a nem túl gyakori, de nem is annyira ritka tapasztalat olyan veszélyekkel fenyegetne, mint a szóban forgó filmben, ám ettől függetlenül még állíthatjuk, hogy itt ténylegesen démoni entitások jelennek meg, vagyis nem csupán a képzelet közönséges játékairól beszélhetünk.

mara002.png

Bármennyire is rettenetes tud lenni ez a sokszor szürkületben feltáruló, halálfélelemmel járó élmény, nem csak negatív módon átélhető. A félelmetes lények a tibetiek szerint például a haragvó istenségek megnyilvánulásai, akik arra emlékeztetik az álmodót, hogy ideje megszabadulnia korlátolt individualitásától. A bénulásos állapot egyszerre következhet abból, hogy lehatárolt lényünk egyszerűen megfagy a félelemtől a természetfeletti hatalom betörése láttán (nem áll még készen arra, hogy elhagyja embei létét), és abból, hogy talán túl hirtelen kell kizuhannia a mélyalvásból, mintegy az álom fázisát átugorva, ami miatt sokkos állapotba kerül.

sleep_demon.jpg

Henry Fuseli: Rémálom (1781)

Bárhogy is legyen, bizonyos álomgyakorlatokkal kellő benső erőt tudsz magadévá tenni annak érdekében (itt ismét a tibetiekhez irányítalak), hogy éberebb módon tudj szembesülni az ilyesfajta tapasztalatokkal, amivel nem csupán a rémálomtól tudsz könnyebben megszabadulni, de talán – ezen tapasztalatokat felhasználva – a saját egoitásod meghaladására is kísérleteket tehetsz.

A Mágus

Szólj hozzá!
2018. november 11. 23:12 - TheMagician

Germana, az ördögtől megszállott kaffer-leány

Fejezet az Exorcizmus I–II. című műből

ordoguzes01.jpg

A Sz. Mihályban lévő misszió telepünkön (Délnyugat-Afrika) az 1906. év aug. és szept. havában egy tizenhét éves kaffer-leánynál oly rendkívüli tünetek mutatkoztak, hogy azok az ördögtől való megszállás világos jeleinek, bizonyítékát adták.

E sorok írója (P. Dominikus O. O. R.) sokáig gondolkodott a fölött, vajjon közzétegye-e ezeket a különös és az egész világ ellenmondását felkeltő eseményeket a „Vergissmeinnicht”-ban, de végül csupán csak azért, mivel szokásunk volt mostanáig nemes jótevőinket az összes, telepünkön előforduló eseményekről tudósítani, nem akarjuk figyelmen kívül hagyni ezeket az eseményeket, azokat mellőzni, tehát közöljük.

A hívő katholikus jól tudja, hogy az ördögtől való megszállás manapság egyáltalán nem lehetetlen. Azonban: az egyes eset valódisága fölött nem szabad elsietve ítéletet mondanunk, mert ez mindenesetre nagyon nehéz és tévedések is csúszhatnak be könnyen. Ennélfogva az okos lelkivezér ilyen ügyekben csak nagyon óvatosan jár el s csak az illető egyházi joghatóság előzetes engedélyével alkalmazza az állítólag megszálltra nézve az ördögűzést.

Különben senkire sem akarjuk egyszerű közleményünket ráerőszakolni; minden egyes olvasónak szabadságában áll ezekről tetszése szerint ítéletét megalkotni. Egyes dolgok ugyan természetes úton is megfejthetők, de minden alig. Mert miképp történhetett pl. az, hogy az a tudatlan, feketebőrű kaffer-leány egyszerre tudott latinul, hogy a 12–15 személyből álló társaság, mely Germanát lefogta, rövid ideig szabadon felemelkedett és a levegőben lebegett? Hát a meglepő gyógyulás?

De ne előzzük meg a tényeket, csak jegyezzük még meg, hogy P. Erasmus Hörner, aki az exorcismust foganatosította és az azt tárgyaló anyagot nekünk beszolgáltatta, késznek nyilatkozott jelentéseinek igazságát, valódiságát, szükség esetén esküvel is megerősíteni.

Térjünk tehát a dologra!

Germana Klára, a kaffer-leány, már csecsemő korában vette fel a keresztséget és 4–5 éves korában már a Sz. Mihályban levő misszió-telep iskolájának volt a növendéke. Germana szülei az ő születésekor még pogányok voltak és a katholikus hitre való áttérésük után sem állottak valami jó hírben. Lakóhelyük az örök békétlenség, káromkodás következtében, ami napi renden volt benne, hírhedtté vált. Germana egyik fiútestvére gyakran öngyilkossági szándékkal foglalkozott s később kigyómarás következtében a szentségek fölvétele nélkül váratlanul hunyt el.

Maga Germana cingár, karcsú, kissé magasra szökkent, elég tehetséges leány és kiváló énekesnő. Jelleme, nyugodtság és állhatatosság tekintetében sok kívánni valót hagyott maga után. Ma pajkos vidámságnak, holnap lehangoltságnak, szeszélyességnek rabja, azonban mindig eleven, könnyen izgékonyságra és haragra hajló. Első szentáldozása után egy ideig szépen viselkedett, nemsokára azonban ismét a régi könnyelműségbe esett és sokáig vonakodott újra a szentáldozáshoz járulni. Végre valami különös változás állott be egész lényében és mindenkinek feltűnt szemének rideg fénye által.

1906. július 5-én Germana ideiglenes gyóntatójának, P. Erasmusnak átadott egy iratot, mely nem volt egyéb egy kötelezvénynél, mely által önmagát az ördögnek lekötelezte. Hogy mily módon jutott e szegény elvakított leány annak a birtokába, mindnyájunk előtt rejtvény.

Bizony a rossz szellem mindenütt kifejti tevékenységeit, még a megtértek körében sem pihen és a misszió mezején is gyomot meg konkolyt vegyít a jó búza közé.

Tíz napra azután éjjelenkint Germana megtébolyodottan viselkedett. Minden rábeszélés hasztalan volt, szüntelen dühöngött és tombolt, kiáltván: „Elvesztem! Méltatlanul, szentségtörően gyóntam és áldoztam. Fel kell magamat akasztanom, a sátán hív engemet!” Később ugyan valamivel nyugodtabb lelt, de rideg viselkedése, visszatetsző külseje nem változott meg és a szentáldozáshoz sem járult többé.

Szent Bernát napján – aug. 20. – a szentmise után nagy izgatottságban találta őt Júlia nővér. Germana dühöngött, tombolt, darabokra tépte felső ruháját, megragadta fekvőhelyének egyik pillérét és erősen megrázogatta, úgy annyira, hogy recsegett-ropogott minden. Emellett csikorgatta a fogait, morgott, ugatott, mint a kutya, röfögött, mint a sertés és segítségért kiáltott: „Nővér! Hivasd hozzám P. Erasmust! Gyónnom kell és mindent be akarok vallani. De gyorsan, mert máskülönben meg öl engem a sátán. Hatalma van fölöttem. Nincs már rajtam egyetlen egy szentelt tárgy sem, mert az érmet, amelyet nyakamba akasztottak, eldobtam.”

A megrémült nővér azonnal nyakára kötőt egy „Agnus Deit” s egy ereklye tartót, a bold. Szűz szeplőtelen fogantatásának és szent Benedeknek érmét s meghintette egyúttal szentelt vízzel. Erre azonban hangosan felkiáltott: „Oh! Nővér, nyangitottisa [kaffer kifejezés – a szerk.], te égetsz engem! Hívasd P. Erasmust, ő segíthet egyedül rajtam”.

Hivatták P. Erasmust; ő azonban lázban feküdt és vonakodott jönni. Mivel azonban szent Mihályból mindig sürgetőbb s aggasztóbb hírek jöttek, végre elment. Germanát 12–15 éves leánykák és három nővér társaságában találta egy láthatatlannal bőszült párbeszédet folytatva. Úgy tűnt föl, mintha az ördöngős leányból két személy beszélne. Az egyik kiáltá: „Most elérkezett a mi óránk! Sokan kiküldetnek most a pokol fenekéről a földre a lelkek megkísérlésére, megkínzására és megtévesztésére… Jaj neked, Germana!... Mostanáig én magam voltam, most azonban többen jönnek megkínoztatásodra.

…Már az ajtó előtt vannak s hozzám jönnek!”…

Germana ellenben felkiáltott: „Mit akartok tőlem? … Nem tehetek róla…” A nővérek hivatták a papot; a legfontosabbat azonban még nem mondtam neki!

Erasmus megáldotta a szegény leányt. Germana szúrós tekintetet vetett reája és mondta: „Megmondjam-e azt ennek itt?... Megmondhatom!... Mégis csak megmondom; e dolog már teljesen kimerítette erőimet, tehetségeimet, mert szerfelett kínzasz engem. Nála van az a kötelezvény is, amelyet visszakövetelsz. Kérdezd meg őt; magával vitte… Ő valóban nagy ő, aki bennem van. Iszonyatosan kínoz engem! Sátán az ő neve!”

Erasmus: „Kicsoda vagy te?” „Szimina vagyok én!”

– „Germana vagy te.” „Nem, nem vagyok én Germana.

Majd így szólt a láthatatlan:

– Ki kell mennem Germanából, el kell hagynom őt. Azonban Germana az enyém marad, mégis megkapom őt! … Tedd el azt a képet ott. Mária ő. Ő széttiporta fejemet. El vele! Látjátok lábai alatt a kígyót!... Ő az, a miénk, inyoka, a sárkány!” Ezeknél a szavaknál vad, ördögies nevetésbe tört ki a leány.

Germana: „Én hívtam a sátánt és el is jött hozzám. Négyszer méltóan áldoztam, azontúl azonban mindig szentségtörően és sohasem vallottam, hogy „az illető” hozzám jött. Elvesztem! El! Kétségbe kell esnem! Ó, borzasztó, rettenetes helyzet! Kétségbe esni: valami borzasztó.”

Most az az iszonyú ordítás, bőgés, röfögés, ugatás, tombolás, amelyről fent szó volt, megújult.

ordoguzes02.jpg

Erasmus újólag tette fel a kérdést: „Kicsoda vagy le?” „Én a sátán vagyok! Lucifer a királyunk (inkosi). Hatalma nagy és számtalan alattvalója, abancane szolgál neki. Minket a mennyországból a pokol fenekére taszítottak, jóllehet bűnünk korántsem oly nagy, mint sok emberé.”

Erasmus: „Van-e pokol?”

Láthatatlan: „Igenis van pokol. Tüze nem világít be, mert sötét, fekete és a ti tüzetekkel korántsem hasonlítható össze. Rettenetesen éget és mégis fagyasztó hideg, de a sötétség ellenére is látjuk egymást.”

„Krisztus kereszthalálával legyőzött minket. Mi gyűlöljük őt, mert halálakor erősen bezárta a pokol kapuit. Most azonban számtalan szelleme lepi el a föld színét, hogy az embereket megkísértsék. Krisztus majd újra eljön az utolsó napon; ekkor újból az egész világ szemeláttára megítéltetünk.”

„Hiszünk Istenben, de gyűlöljük őt.” (A leány emellett csikorgatta fogait.)

Ha a stólát a nyakába akasztották, kiáltotta: „El a stólával, mert oly nehéz s szorit! El, el vele!”

Ha szentelt vizet nyújtottak  neki,  így panaszkodott: „Ó, hagyj, hagyj engem. Ez éget, nagyon éget.”

A pap parancsára elhallgatott, de a feltett kérdésekre felelt. Néha néha azonban makacskodott és szavait mintegy kényszerítve, lökésenkint és dühhel ejtette ki.

Néha néha ismét tapsolt, hangos kacajban tört ki és csábító, fogós kérdéseket adott: „Láttad-e Istent?” „Hogyan hihetsz Isten létezésében, akit sohasem láttál?” „Mi a hit?”,„Mit tesz hinni?” Abban hiszel, akit sohasem láttál! Ó, bolondság, ó, butaság! He… he… he…” És emellett zabolátlanul, kajánul röhögött.

Eközben Germana őérette mondandó imáért s különösen a szentmiséért könyörgött a jelenlévőknél, hogy minél hamarább felszabaduljon. Azonban a láthatatlan hirtelen szavába vágott: „Hallgass Germana, te az enyém vagy. Hallgass! Különben – uzanbona meg ulov!”

A következő napokban sok minden féléről beszélt Germana, amiről neki természetes úton lehetetlen lett volna tudomást szerezni; pl. ami itt-ott titokban történt. Számos fiúnak és leánynak, különösen olyanoknak, akik az iskolából megszöktek, egyenesen szemükre vetette a gyónásukban elhallgatott bűneiket, úgyhogy az illetők félelem és ijedtség következtében színt vallottak. Gyakran kellett P. Erasmusnak parancsoló hangon hallgatásra kényszeríteni Germanát, miért is gyakrabban hozzá tette: „Kötve vagyok a pap által, különben hallatlan dolgokat mondanék el nektek.”

Különösen két rakoncátlan fiút, Lajost és Ferencet vette elő. Mindkettő teljesen megrendülve a templomba sietett és bánatos, töredelmes szívvel meggyónt. Hasonlóan járt az iskolából megszökött két leány is: Kordula és Crescentia. Kordula egész testében remegett, midőn a láthatatlan szellem nyilvánosan szemére lobbantotta gaztetteit; viaszsárga lett s egyetlen egy árva szót sem tudott kiejteni. Egy másik, Ágnes nevű leánynak meg ezeket mondta: „Te most all right – egészen jól vagy; de azt hiszed, hogy olyan maradsz? Vigyázz, mert hatalmunkba kerítünk!”

Különös feltűnést keltett Germana viselkedése egy lánnyal szemben, aki ezelőtt meghitt barátnője volt és szintén már régóta gyónáshoz nem járult. Amikor ugyanis ez a szobába lépett, Germana felugrott s megfogván annak kezét, leült vele egy padra. Egészen barátságosan becézgette, cirógatta, simogatta az illetőt, mondván: „Igen! Te az enyém vagy! Te kívánságom szerint követsz engem. Te az én rabszolganőm vagy!” Erre aztán átkarolta őt s bizalmasan veregette vállát e szavak kíséretében: „Véna umgane wami, te vagy az én társnőm.” Végre fülébe súgta: „Ne merészkedjél gyónni, mert az gonosz és rossz!”

Az illető leány megdöbbenve hazament és sietett mielőbb töredelmes gyónást végezni. Eszerint tehát a gonosz mindezen rendkívüli dolgokkal semmiféle külső eredményt nem tudott elérni. Sőt ellenkezőleg, sohasem járult annyi iskolás gyerek és megtért felnőtt a szentségekhez, mint e napokban.

Az 1906. évi aug. 26.-i vasárnapja felejthetetlen lesz a sz. mihályi lakosokra nézve. Erasmus atya az előzmények után mindenre elszánva, elhozatta Germánát a nővérek kápolnájába a vasárnapi istentiszteletre, amely kápolna közvetlenül a misszionáriusok kápolnájának szentélyéhez épült. Egy felnőtt leány s az egyik nővér Germana mellett állott egy hátsó sarokban.

A nagymise megkezdődött. Germana azonnal nyugtalan lett, arca eltorzult „grimaszokat” vágott és fecsegni kezdett. Nyugtalansága nőttön-nőtt; az evangélium olvasásánál alig volt megfékezhető. A miséző pap elolvasván a vasárnapi evangéliumot, prédikálni kezdett. Az evangéliumban felolvasott eseményből vette tárgyát, amidőn u. i. a tanítványok első küldetésük után visszatérve, örömmel jelentették az Üdvözítőnek: Uram! Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben! (Luk. 10. 17.) valamint sz. Máté evangéliumából is, ahol a Üdvözítő maga mondja: „Ez a faj pedig ki nem űzhető, hanem csak imádság és böjtölés által!” (Máté 17, 20.)

Ezek hallatára kezdődött meg a leánnyal az igazi spektákulum. Vadul ordított, tapsolt, röhögött, csikorgatta fogait, a szája habzott, káromkodott s őrjöngött szüntelenül; aztán hangos kacagás és szűnni nem akaró tombolás közt a templom bejáratánál termett.

Erasmus ennek következtében megszakítva beszédét, Germanát visszatérésre késztette. Tényleg vissza is jött és az első padban két nővér között kellett letelepednie. A térdelő deszkára letérdelni ugyanis vonakodott, „grimaszokat vágott” és csikorgatta a fogait.

A pap ezután folytatta félbeszakított beszédét és imádságra meg éberségre intette hallgatóit, nehogy bűnbe, a gonosz ellenség csapdáiba essenek, mert a sátán csalfa, hamis, ki az embereket megkísérteni s hiú szemfényvesztések által őket félrevezetni igyekszik.

Erre Germana kezével hatalmas csapást mért a padra, kidobott a templomból imakönyveket, kiáltván: „Amanga, hazugság!”

– Hallgass! – parancsolta neki a pap – „és valld be az igazságot!” „Igen”, minden igaz!” – vallá be erőteljes hangon a leány.

A pap tovább folytatta a beszédét, előadva az utat-módot, mellyel az ördög az embereket megcsalja, t. i. a szem, a test kívánságát és gőgöt, s hogy sajnos igen sokan rászedetnek; bűnben fetrengve nyugodtan folytatják életüket és a gyónásban bűneiket elhallgatják.

– „Ne gyónjatok!” - kiáltá közbe Germana. A pap csendet parancsolt és tovább folytatta beszédjét. Mindenki, aki bűnt követ el, a bűnnek és a gonosz ellenségnek rabjává lesz! Ó hány ilyen rabszolga van ma is széles e világon. Vakok ők és megátalkodottak, a szentségekhez méltatlanul járulnak s így szentségtörést szentségtörésre halmoznak.

– Csak hallgassatok el mindent! Csak hazudjatok minél jobban!

– Tula, hallgass ilyen beszéddel és valld ki inkább az igazságot!

– Igen, mindaz, amit mondasz színigazság.

A pap ismét folytatta: „Elétek helyezem az életet és halált; válasszatok! Aki szereti az életet és jó boldog napokat akar élvezni, forduljon el a gonosztól és kövesse a jót… Higyjetek Istenben, szeressétek, tiszteljétek őt és tartsátok meg parancsait.”

Germana morgott és ugatott, gúnyosan majmolta a pap szavait s nyelvét kiöltegetve ordította: „Mi a hit? Mi az Isten? Hol van Ő? Te sohasem láttad az Istent, hogy mondhatod tehát, hogy van Isten?”

– Hallgass el, te tisztátlan lélek, mondd meg az igazságot!

Germana: „Igen, van Isten! A mennyben, a földön és mindenütt lényegileg jelen van s én is láttam őt!”

Erasmus erre bűnbánatra és gyónásaiknak jó végzésére és Istenhez való fordulásra intette híveit: „Itt a kegyelem ideje s e napok az üdv napjai. Jöjjetek! Használjuk fel azokat!...

Tegyétek le régi rossz szokásotokat, cselekedeteiteket és új emberbe öltözzetek, kit az Isten saját képmására igazságban s igazi szentségben teremtett!”

Erre Germana már őrülten tombolt és ordított: „Amanga, csupa hazugság és csalás. Semmiesetre se tegyétek ezt!”

A szónok ismét hallgatásra kényszerítette s miután igazi bűnbánatra serkentette a jelenlevőket, egyúttal szívükre kötötte, hogy legalább lélekben térdepeljenek le a keresztfa tövéhez s ott alázatos s töredelmes szívvel vizsgálják meg lelkiismeretüket…

Germana azonban közbekiáltott: „Mindig csak hallgatást parancsolsz s újra meg újra támadsz engem. Ah, ah! Oly hosszú az evangélium ma és oly unalmas, gyötrő, untató,

Ukushumayela prédikáció! Hagyd már egyszer abba, mert nagyon gyötörsz, kínzasz engem !”

A pap természetesen erre mit sem adott, hanem híveinek szemei elé állította Krisztust, mint jó pásztort, emlékeztette őket az ő végtelen szeretetére, jóságára és kifejezhetetlen irgalmára. Isteni félelemre inti őket, erős, szilárd hitre és tiszta, mocsoktalan, szűzi életmódra.

Erre azonban már alig lehetett bírni a megszállottal; eltorzult ábrázattal kiabált: „Amanga, hazugság. Csak azt ne tegyétek!”

A lelkész parancsára azonban elhallgatott, illetőleg dühhel és erőfeszítéssel mégis bevallotta az igazságot. Aztán ismét morogni, korogni, dörmögni és ugatni, káromkodni és fogait vicsorítani kezdte.

Arra az intésre, hogy az Egyház parancsait tartsák meg, szenteljék meg a vasárnapot és különösen jókor jelenjenek meg a szentmisére, túl hangosan kiáltotta: „Ne tegyétek ezt! Jöjjetek csak Úrfelmutatás után, fecsegjetek, nevetgéljetek a templomban és az istentisztelet folyamán fussatok ismét ki az Isten házából! Ó, oly hosszúra nyúlik a prédikáció! Mikor fogod már egyszer befejezni?”

Ha a pokolról volt szó, féktelenül röhögött s örömében tapsolt.

Egyszer azt is kiáltotta: „Csak színleg gyónjatok! Semmi esetre se készüljetek reá, lelkiismereteteket ne vizsgáljátok meg, ne ébresszetek fel magatokban töredelmes bánatot és ne tegyetek erős fogadást, – így juttok majd be a mennyek országába!”

Végre a szónok felszólította a jelenlevőket, hogy térdeljenek le vele együtt és ígérjenek javulást az Istennek. Mindenki letérdelt. A pap hathatós felajánló imákat mondott elő a népnek, megújította a keresztségi fogadalmat és a bőid. Szűz – mert akkor épen a bold. Szűz szeplőtelen fogantatásának ünnepe volt – szent Mihály arkangyal, a misszió-telep patrónusa és az összes angyalok pártfogását kiesdekelve, befejezte szentbeszédét.

Az ördöngős ellenben büszkén, habzó szájjal ordította: „Mi nem térdelhetünk le, mi nem tanúsíthatunk Istennek semmiféle tiszteletet; Én nem imádhatom őt. Ó, mily hosszasan papolsz. Mindnyájan úgy cselekedjetek, mint én és kötelezzétek le magatokat a sátánnak.” Ámennél kiöltögette a nyelvét s ádáz, bőszült ordításokkal majom módjára ismételte: „Igen! Ámen, Ámen, Ámen.”

ordoguzes04.gif

Valóban ritkán tett prédikáció oly mély benyomást e misszió-telep lakóira, mint ez. Az összes jelenlevők bensőleg mélyen megrendültek és még sokáig beszéltek „umsundisi Uknohumayela”-ról, a misszionárius prédikációjáról, az ördöngősnek állandó ellenmondásáról.

A pap prédikációja után tovább folytatta a szentmisét és megkezdé a „Credo”-t. Erre ugyancsak morogni, vonítani és minden egyes mondásnál ugatni kezdett. Az „et incarnatus est”-nél bőgött megvadított bika módjára, őrjöngött és fogait csikorgatta. Az Offertorium alatt Germana szabadon felemelkedett a földről s 1.5 m. magasságban a padok felett lebegett és a szentélyben a ministráns fiúk mögött kacagva és incselkedve leereszkedett. A papnak komoly, parancsoló tekintete ismét helyére késztette.

Kevéssel ezután megfordult, hátat fordított az oltárnak és magát mélyen meghajtva mondá: „Ungikuleka miria, imádj engem”, a pap komoly intésére ugyan visszafordult az oltár felé, de kijelentette: „Én Istennel szemben semmiféle tiszteletet nem tanúsíthatok. Lehetetlen. Nem megy!”A consecratiohoz közeledve, mindinkább vicsorítottá fogait, dörmögött, dühöngött. Közben egyes jelenlevők szórakozottságán gúnyolódott, vigadott és grimaszkodott.

Áldásnál aránylag csendesen viselkedett. A misét követő „Tantum ergo”-nál ugyancsak dühhel eltelve csikorgatta fogait és ismételten kiáltá: „Mi nem térdepelhetünk le, mi nem imádhatunk.” Az incensacionál odakiáltotta a papnak: „Szüntesd füstölésedet, ne füstölj már annyit” és ehhez oly istenkáromlást fűzött, melyet le nem írhatunk.

Ily folytonos háborítások között múlt el a vasárnapi istentisztelet. A benyomás, amelyet az összes jelenlevőkre, de különösen a feketékre gyakorolt, mély és hosszantartó volt.

Miután Germanánál az előzményekben leírt állapotok későbben is megismétlődtek – legrosszabb volt éjfélkor – a főt. püspök úrhoz, illetve miután ő európai körutazásra indult, helynökéhez fordultunk és kieszközöltük az exorcizmus foganatosításához szükséges egyházi felhatalmazást. 1906. szept. 10-én az meg is jött, mely szerint a misszió-telep főt. rektora, Mansuet atya és Erasmus atya, Germana gyóntatója megfelelő felhatalmazást kaptak.

Az ördögűzés idejét szerdára, szept. 12-én reggeli 7 órára tűzték ki. Megjelent főt. Apollinarius atya, a lourdesi telep rektora és főt. Solanus atya, a mariatali rektor.

Germana tűrhető nyugodtsággal lépett a templom szentélyébe és az oltár előtt egy imazsámolyra térdepelt le. Közvetlen közelében hat felnőtt leány, hét ifjú és egy házas férfi állott, hogy szükség esetén segíthessenek. P. Erasmus a szent cselekmény megkezdése előtt imára és Istenben való bizalomra intette a megszállott leányt, ki reszketve igenlően bólintott.

Megkezdődött a Mindenszentek letenyéje. Germana keze legott rángatózni kezdett; jobbra-balra tekintgetett, kiforgatta szemét és felkelt. Új, erős fejkendője leesett fejéről, de megkapta és a legkisebb zaj nélkül itatós papír módon kettészakította. Egyik részét hátra, a másikat előre az oltár felé hajította. A letenye befejeztével megkezdődött a „Római Rituálé” szerint az ünnepélyes exorcismus – névre, időre és a kimenetel jelenségeire nézve feltett kérdéseivel.

A keletkezett lárma miatt – Germana u. i. ordított – nem hallhatták tisztán a kimondott neveket. Egyesek a jelenlevők közül mintha valami Malek vagy Balek nevet hallottak volna. Egy későbbi vallatásnál panaszos ordítás és jajgatás közepette ezeket mondta a gonosz szellem: „Mi nekünk nincs mindnyájunknak nevünk, csak a legnagyobbaknak van, mi kicsinyek névtelenek vagyunk.”

A kimenetelre vonatkozólag ezeket mondta: „Még egy kevéssé s aztán ki kell mennem Germanából. A kórus egyik ablakán távozom; de Germanának velem kell jönnie az ablakon át. Ha esetleg holtan zuhan alá, leszállok a pokol fenekére.”

Mivel mi a leány elrablásába természetesen nem egyezhettünk bele, viharszerű bőgés és tombolás támadt. A következő napon – 13-án – a kiköltözés jelenségeként: „ukubang, umsindo, nokuduma” lármázást, dühöngést, valamint Germana felemelését jelezte a gonosz. Ami tényleg be is következett.

Germana megszabadulása után személyesen bevallotta, hogy nincs tudomása erről a szitkozódásról és bömbölésről, csak arra emlékszik, hogy működött benne valaki és beszélt belőle. Sokra csak, mint hallott dologra tudott visszaemlékezni. P. Erasmus folytatólagosan felolvasta a Rituáléban kijelölt evangéliumokat. Germana folyvást nyugtalanabb lett s megszökni iparkodott. Mivel erősen tartották, bőszülten kiáltozott, ordítozott. Csak nagy fáradsággal tudták őt lefogni és bilincsekbe verni. Arca borzasztóan eltorzult. Különösen a kereszttel való közeledésnél és a szentelt vízzel való meghintésnél ordított nagyokat.

Az összes latin imádságot s abuiratiokat teljesen megértette. A latin kérdésekre egész helyesen felelt és haragjában dúlt-fúlt mikor: „Inimicus fidei et generis humani, auctor mortis, radix malitiae” – „a hit és az emberi nem ellenségének, a halál szerzőjének, minden rossz gyökerének” stb. neveztetett. Egy ízben abuiratio folyamán fölkelt. Arca utálatosan eltorzult, fogait vicsorította, fojtogatta magát és beszélni próbált. Végre sikerült is neki; engedélyt kért, hogy beszélhessen, amit meg is adtak neki. Erre megfordult a templomban levő gyermekek és felnőtt hitújoncok felé, mondván: „Jaj, ezerszer jaj nektek, ha rajtam nevettek, mikor majd egészséges leszek…!”

A sátán erre szívettépő bánatos visszhangokban így panaszkodott: „Ki kell költöznöm, el kell őt hagynom. Ezentúl már nem szállhatok meg senkit, a pokolba kell leszállnom. Jaj! Jaj! Ott hátul a magas kórus ablakán át – sokáig mutatott Germanára – távozom el! Azonban Germanának velem kell jönnie és abban a pillanatban, amelyben a földön összezúzódik, leszállók a pokolba…

Hogy azonban elhigyjétek és ne legyen kétségtek abban, miszerint én, a sátán, Jimina (vagyis sátán) Germánát birtokomba vettem volt, azért ez éjszakán ruháját megégettem. Más insiniso-t, jelt, bizonyítékot ne várjatok, mert nem kaptok.”

Kijelentését a következő tényállás bizonyította be: Germana teljesen felöltözve feküdt ez éjszaka a fekvő helyén két leány között. Felső ruhája váratlanul petróleumtól átitattatott és egy helyen tenyérnagyságú kiégett folt éktelenkedett anélkül, hogy a jelenlevők közül egy is tüzet vagy füstöt észrevett volna. Senki sem tudta megérteni e tényt.

A lelkész kérdésére egyebek között ezt felelte: „Lucifer a mi fejedelmünk!” Emellett hangosan felkacagott, féktelenül tapsolt s kiáltá: „Valamint Istennek – ama-bandhlo – seregei vannak, épúgy Lucifernek is van – impi – hadserege. Különféle rangcsoportokban vagyunk: vannak köztünk nagyobb és kisebb hatalmak.

Pap: – Hát te milyen vagy, kicsiny vagy nagy?

Felelet: – Én csak kis hatalmú vagyok.

Pap: – Mikor hagyod el Germánét?

Germana erre elkeseredett, jajkiáltásokban tört ki, miközben könnyzápor áztatta meg arcát, hangoztatva: „Jaj! nincs mér sok időm! Már csak pillanatnyi időm marad hátra és aztán ki kell mennem Germánából. Jaj! jaj! nekem! Lebukom majd a pokol fenekére, eltűnök majd és soha… soha… ó, de sohasem térhetek vissza! De engedjétek meg nekem, hogy Germánát magammal vigyem!”

Persze ilyen engedélyről szó sem lehetett. Az exorcismust tehát tovább folytattuk. Most rugdalózni, toporzékolni kezdett kiáltozva: „Istenre esküszöm, akit gyűlölök és ki itt e szentségben lényegileg jelen van, hogy ő engedte meg nekem Germanát megszállnom!” Erre aztán hirtelen a tabernaculumra mutatva, rikoltotta: „Vulani lapa! Vulani bo! Nyissátok itt ki, nyissátok itt fel!”

Apollinaris kinyitotta a tabernaculum ajtaját, előre húzta a ciboriumot, hogy látható legyen. Germana elfordult arccal térdet hajtott feléje és kezével a ciborium felé mutatva mondotta : „Ott ni! Ott van Jézus, aki megengedte nekem, hogy megszálljam Germanát. Igen ő az ott! Germana szereti őt, de én gyűlölöm. Imádságtok semmit sem ér énnekem. Csak engedjétek meg nekem, hogy magammal vihessem Germanát azon az ablakon át.” További abuiratióra mondá: „Holnap kiköltözöm. Bizony angifeiki, nem tagadom; megyek majd, de csak azon az úton (az ablakon át). Nincs már több szavam.”

Eközben 12 óra lett. A papok félbeszakították a vallatásokat, hogy délután tovább folytathassák. Germanát pedig visszavezették szobájába.

Délután 5 órakor ismét megkezdődött az exorcismus. Belenyúlt egészen az éjszakába, anélkül, hogy a kitűzött célt elérték volna. A történtek közül csak a legfontosabbat adjuk elő.

Midőn Germanát ismét a kereszttel megközelítették e szavakkal: „Íme az Úr keresztje!” kimondhatatlanul dühöngött és ordított; emellett borzasztó módon kínozta a gonosz a sajnálatraméltó szegény leányt. Homlokere hüvelykujjnyi vastagságúra dagadt. Nyaka és feje, úgyszintén, bal válla s karja vastagra duzzadtak fel; azt hitték, hogy erei alighanem szétrepednek. Júlia nővérnek kellett kezét annak fájós vállaira fektetni. Luitgard nővér pedig forró, égő homlokát tartotta.

Germana halk nyöszörgéssel, haldokló módjára összekuporogva vonaglott; arca hamuszürke lett. P. Erasmus intette őt, hogy bízzék erősen Istenben, mire ő igent bólintott.

A keresztnek ismételt megközelítésénél elárult ugyan még némi borzalmat, de már semmiféle gyűlöletet, sőt meg is csókolá azt, habár kifordított szemmel és rettenetes lökések kíséretében. Emellett bevallotta: „Látom és korántsem tagadom: Ez Jézus keresztje. Ugyanaz ez, amelyet hordozott és amelyen az emberekért meghalt. Ez, ez az, ami bennünket olyannyira éget!”

Kevéssel ezelőtt így felelt a pap kérdésére: „Ó, a tabernaculumban van az Atya, Fiú és Szentlélek. Istent korántsem tagadom, csak gyűlölöm őt. Jelen van ő itt – hangé nebandhla laké – seregeivel egyetemben. Jóllehet mi hazugok vagyunk és hazugsággal dolgozunk, mégis időközönként az igazságot is megmondjuk. Néha-néha megenged nekünk az Úr egyet-mást, néha azonban nem. Azt beismerem és be is vallom.”

Később megtagadott minden feleletet, amiért is erre a napra az exorcismust befejeztük, már amúgy is későre járván az idő.

Germana szobájába érve, teljesen kimerülten dűlt le fekvőhelyére. Néhány nővér őrt állott mellette. Hirtelen – reggel 2 óra volt – felemelé fejét s meghökkenve bal keze felé nézett, mondván: „Itt jön egy, a mi hazánkból!” Később úgy tetszett, mintha, titkos beszédre hallgatna, amelyre aztán így felelt: „Én minden esetre megtettem volna, azonban az – aobaba – az atyák meghiúsították. Én nem tehetem; nincs már hatalmam!” Most: sírásra fakadt, nagy fájdalmában féregszerűen összekuporodott és újra meg újra erősítgette: „Én nem tehetem, a papok nem engedték meg!” Germana rettenetesen szenvedett. Karja és bal válla ugyancsak földagadt, melle zihált és fejerei pukkadásig megduzzadtak. Fájdalmasan jajgatott és sóhajtozva nyögött. A roham körülbelül reggel 5 óráig tartott, végre – kevéssel a szentmise előtt – elaludt.

1906. szept. 13-án, csütörtökön reggel 8 órakor ismét templomba vezették Germanát. Csak vonakodva engedelmeskedett. A pap felhívására, hogy a szentélyben elhelyezett széken foglaljon helyet, haragos, bosszús arcot vágott, megfordult és vágyakozva pillantott az illető kórus ablakra. Csak a kézzel adott szigorú parancsoló jelre ült le.

Három nővér, nyolc erőteljes leánnyal közvetlenül; a háta mögött állott, hogy szükség esetén segítséget nyújthassanak. A többi nővér az oldalkápolnában foglalt helyet, az iskolás gyerekek pedig a templom hajójában.

Erasmusnak ma egyedül kellett az exorcismust folytatnia, miután P. Mansuetet egy beteg fiúhoz hívták. Helyette P. Solarus és P. Apollinaris segédkezett.

Mindenek előtt imára, az Istenbe vetett teljes bizodalomra intette az exorcisáló pap Germanát. Beleegyezett, összekulcsolván kezét. Mihelyst azonban a Mindenszentek letenyéje megkezdődött, a már ismeretes rándítások, lökések megújultak; egész testében remegett, szemét teljesen kiforgatta és folyvást az említett ablakra kacsintott. A nővéreknek vigyázniok kellett, hogy ülve maradjon.

Az evangéliumok felolvasásánál csikorogni és lábával tombolni kezdett, arca a legrútabban eltorzult, nyelve erősen megdagadt és ördögies szeme ádáz villámokat szórt az exorcisáló papra. De halljuk magát P. Erasmust. Ő így írt:

„A tulajdonképpeni ördögűzés kezdetével balkezembe vettem a Germana nyakába akasztott stólát, mellyel őt erősen megfogtam álla alatt, míg a jobb kezemet a Római Rituálé foglalta le.”

Apollinaris vállamnál fogva tartott engem. Még néhány nővér is jött a szentélybe, úgy hogy már heten-nyolcan lehettek a 8 nagy, erős leányt leszámítva. Mindnyájan belekapaszkodtunk a dühöngő, tomboló s ordítozóba, mire az egész társaság, tehát 15–16 személy Germanával és ennek székével együtt a föld fölött a levegőben lebegett. Ezt úgy jómagam, mint a kápolnában levő nővérek és a hajóban levő iskolásgyermekek látták.

ordoguzes03.gif

Borzalmas látvány volt, mert arca irtózatosan eltorzult. Ehhez járult még az a rettenetes ordítozás, hadonászás és csapkodás. Luitgard nővér karjára súlyos ökölcsapást és fájdalmas kékfoltot kapott. Én azonban a sátánt lánchoz kötött kutya gyanánt a stólával erősen tartottam, erőimhez képest tovább exorcisáltam, úgy, hogy izzadtságom patakként csurgott homlokomról.

Mivel a megszállott szemmel láthatólag fékezhetetlenebb és szilajabb lett, egész teste felfúvódott, pokoli tűzzel égő szemével csaknem keresztül szúrt s láthatatlan erők felemelni látszottak őt a 16 személyből álló társasággal együtt, megparancsoltam, hogy verjék bilincsbe és kössék meg kezét, lábát is. Csakhogy ez nehéz munka volt. Kívülről Hilária és Servatia nővérek is odasiettek. Elbeszélésük szerint hirtelen lármát hallottak a levegőben, távoli vad bőgés benyomásával. Amiért is hamarosan a templomba siettek, a kötözéshez és bilincseléshez épen idejében érkezve. Bár mindenki együttesen közreműködött, mégis 3– 4 percig tartott, míg a dühöngő leánynak csak kezét sikerült megkötözni. Mindkét karja merev és majdnem hajlíthatatlan volt, emellett még leírhatatlan lárma és tombolás között székével együtt a levegőbe felemelkedett.

Az iskolás gyerekek éppúgy, mint a jelenlevő felnőttek, viaszsárga s hamuszürke színt játszva, reszketve és remegve térdeltek helyükön. Egyesek félhangosan feljajdultak, kik mindnyájan bevallották későbben, hogy állhatatosak maradtak az imádságban és ájtatosan imádkoztak. Mi pedig mindnyájan remegtünk, mert Germana már nem érintette a földet, lebegett a levegőben.

Anakléta nővér a megkötözés folyamán derékon fogta az ördöngős lányt; Luitgard és Servatia nővérek pedig a leányok segítségével Germana lábát kötötték meg. Még a jobb kart iparkodtak megkötözni, amikor az őrjöngő, karját egyszerre kirántva Anakléta nővér nyakába kapaszkodott oly erősen, hogy már-már megfojtottnak hitte magát. Emellett ismét a levegőben függött Germana székével együtt oly magasan, hogy a magas, karcsú nővér alig érinthette egyik lábujj hegyével a földet. Csak mindnyájunk megfeszített közreműködésével szabadíthattuk ki a nővért e veszedelmes átkarolásból.

A hallatlan tombolás, ordítozás, bőgés, verdesés, rángatódzás és lebegés alatti megkötözés amúgy is jó negyed óráig tartott.

Eddig Germana lármájának és tombolásának ellenére szinte fegyelmezetten viselkedett, de azért őrjöngése már-már elviselhetetlen lett. Lábának megkötözése után elszakadt a kötél. Még erősebben kötözték hát meg ruházatára. Amint a nővérek ezzel együtt a Germana lábaira nehezedtek, ővele együtt felemeltettek. Én azonban kitartóan folytattam az exorcismust, a gonosz szellemnek Isten és az Egyház nevében mindig szigorúbb és szigorúbban parancsolva.

Végre Germana, megkötözése után, merev tuskóhoz hasonlóan feküdt itt a széken. Úgy őmaga, mint a széke még mindig a levegőben lebegett. Anakléta nővér még mindig erősen lefogta a megszállottat. Jó magam is szorosan tartottam őt a stólával. Midőn a szöveg eme helyére értem: „Megátkozlak, te ősi kígyó”, – szánalmasan ordítozott, tombolt és megkísérelte Anakléta karját megmarni. Óvatosságra intettem utóbbit; ő azonban felelé: „Hát akkor marjon meg! Én már nem engedem szabadon, nem hagyom magam az ördög által legyőzetni!” – De íme a következő pillanatban oly ügyesen csavarintott a megszállott fejével és állával a stólát tartó kezem fölött, hogy többé már nem akadályozhattam meg. Sátáni dühhel megmarta a nővér karját. Egész testét átjáró szúrós fájdalomérzettel mutogatta Anakléta, hogy mi történt.

A marás csodálatos volt. Habitusának, ruhájának stb. ujja nem sérült meg, csak a hab és fogak nyomai látszottak rajta. Karján, kezdetben vörös, kék és zöld foltok léptek föl, megfelelőleg a két fogsornak. A közepén azonban egy kis vörös seb látszott, kígyómarás, vagy tűszúrás sebéhez hasonlóan. Másnap hólyagokká változtak a foltok, tele sárga vízzel, mintha égési seb lett volna.

A megmart kar még soká fájt neki. P. Mansuet, Anakléta fiútestvére, megáldván azt, megszűnt fájni. Még egyszer hittel és bizalommal fogtam hozzá az exorcismushoz, mire végre szerencsésen be is fejeztem. A sátán mindig erősebben s hathatósabban ordítozott: „Wo, wovo, jaj, jaj!”, ami az ember csontjait és velőjét teljesen átjárta. Úgy éreztem, hogy végrevalahára elérkezik a döntő pillanat.

Germana mégegyszer kiemelkedett a többiek közül, leírhatatlanul kiáltozva és ordítozva és – leesett. Haldoklóhoz hasonlóan, néhányszor összegörcsösödött vonaglódva, míg végre hosszában kinyujtózkodott. Most már tehát vége volt mindennek; Germana a rettenetes démontól megszabadult: 1906. szept. 13-án, reggel 9:30-kor.

Hagytuk egy ideig a szegény leányt fekvő helyzetében, aztán leoldottuk bilincseit és közösen hálaimát rebegtünk a szentség előtt. Ö maga tanúskodott arról, hogy érezte: hogyan és mikor hagyta őt el a gonosz. Szívében megint csend és béke honolt s ismét, mint első szentáldozáskor, ájtatosan imádkozhatik. Szívélyes hála és köszönetnyilvánítások mellett pihenőre tért, amelyet már olyannyira megkívánt.

Biztonság kedvéért este 7 órakor még egyszer megkíséreltük az ördögűzést, de Germana teljesen egészséges volt és maradt. Ájtatosan imádkozott, szívből dalolt és folyvást erősítgette: mily leírhatatlan öröm és megelégedettség honol szívében.

A következő napon, a szent kereszt felmagasztaltatása ünnepén ünnepélyes Te Deum-ot tartottunk és elvégeztük a Rituáléban előírt hálaimákat is. A gyerekek pedig énekeltek, ujjongtak az egész nap folyamán. Ezen rendkívüli eset óta az egész telepen valami új, jobb szellem uralkodik, tele az Istenbe vetett erősebb, meggyőzőbb hittel, bizalommal.

Istennel előre! Jézus uralkodjék fölöttünk! Ámen.”

Fordította: Schönwiesner Rezső s. lelkész

In Pogány Géza – Sutter Pál: Exorcizmus I–II. Budapest, 1925, Apostol, 48–69. o.

Szólj hozzá!
2018. szeptember 18. 18:29 - TheMagician

Omraam Mikhaël Aivanhov: A varázspálca

varazspalca.jpg

Azonban ha mágusok szeretnénk lenni, és a szellemeknek akarunk parancsolni, nem elég – mint ahogy egyesek gondolják –, hogy a kezünkben van a varázspálca. (...) Ahhoz, hogy parancsolni tudjunk nekik, igen tisztának kell lennünk, illetve nagyon erős akarattal és önuralommal kell rendelkeznünk. (...) Meg kell értenünk, hogy a valódi varázspálca nem pusztán csak egy bot, hanem egy élő belső kapcsolat, amelyet az ember először a fenti és a lenti világ között tudott létrehozni. Az igazi mágusnak önmagán belül kell hordania a Földet a Mennyekkel összekötő kis pálcát.

Amikor Jézus így imádkozott, „legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is”, akkor létrehozta a kapcsolatot a lent és a fent között, azt a kapcsolatot, amelyet a varázspálca szimbolizál. Ezzel azt mondta, hogy minden embernek megvan a maga mágikus szerepe, amelyet be kell töltenie: le kell hoznia fentről a tisztaságot, a fényt és a harmóniát, hogy a Föld a Mennyeket tükrözze, és hogy az Isteni Lét szent ereklyetartójává váljon.

A varázspálca tehát egy olyan csatlakozó, amelyet legelőször is a Mennyországgal kapcsolunk össze. Ám jó, ha tudjuk, hogy több varázspálca is van bennünk. Úgy bizony, mindegyik síkon van egy: az atma (Felsőrendű Önvaló) síkján a varázspálca a szellemünket Isten szellemével kapcsolja össze; a buddhi síkján a lelkünket kapcsolja össze az univerzális lélekkel; a mentális síkon az intellektust kapcsolja össze a kozmikus intelligenciával; az asztrálsíkon a szívünket köti össze a kötetlen szeretettel; végül pedig a fizikai síkon létezik az a kis bot, amit varázspálcának hívunk. És ott van még a kezünk is. Igen, a kezünk is egy varázspálca. Azt lehet mondani, hogy a varázspálca nem más, mint a kezünk meghosszabbítása. Ha nincsen pálcánk, felemelhetjük a karunkat – ez lesz a pálcánk – és kimondhatunk néhány szót. Ekkor, ha elég tiszták, fényesek vagyunk a Mennyekkel, a természet erői meg fognak érteni bennünket, engedelmeskednek nekünk, meghallgatnak, és teljesítik a kérésünket.

*

Az igazi varázspálca valójában maga az ember, aki olyan, mint egy közvetítő a Föld és a Mennyek között. Ezért kell az embernek mindig kapcsolatban lennie a Mennyekkel, hogy a Földön jótékonyan tudjon cselekedni. Az igazi Beavatottaknak nincsen varázspálcájuk, mert ők maguk a varázspálcák.

Omraam Mikhael Aivanhov: Az isteni mágia könyve. Budapest, 2013, Szenzár, 28–31. o.

Szólj hozzá!
2018. szeptember 02. 13:23 - TheMagician

Az abszolútumhoz való viszonyulásról

buddha.jpg

Ezúttal Istenről, vagy, ahogyan egy igazi mágus közelíti meg e fogalmat, végső önmagadról fogok szólni néhány szót, valamint egy fő akadályról, ami nem engedi, hogy hozzá igazán közel kerülj.

Érdemes tudatosítanod, hogy metafizikusként, spirituális törekvőként, szellemi megvalósítóként még nem vagy egyből abban a kiváltságban, hogy nem tévedsz és hibázol. A kétség, a csüggedés, a reménytelenség démonai rendre rád törnek, te pedig értetlenkedve vagy kényszerű beismerni, hiába a sok tanulás, olvasás, értelmezés vagy a magasabbrendű tudatállapotok valósága melletti lelkes kiállásod, lényegében te is ugyanolyan vagy, mint a többi.

Tudod, hogy Isten ott rejtőzik valahol a szíved környékén, közel, szinte pimaszul közel, mégsem érzed igazán a jelenlétét, és gyakran megtörténik az is, hogy felé irányuló gyakorlataidról időnként megfeledkezel, vagy végzel ugyan gyakorlatokat, de unva, elkalandozva, erőtlenül.

Hol a probléma? Mi az, ami minden erőfeszítésed ellenére újra és újra a közönséges emberek világába taszít? Sokszor az a gond, hogy egyszerűen nincs megfelelő elképzelésed az abszolútumról, vagy ami ugyanaz, végső önmagadról. Ennek kiküszöbölése érdekében fontold meg a következőket:

Aki csüggedt, rosszkedvű és fásult marad, amikor Istenre gondol, akiben egy isteni lényt ábrázoló szentképre tekintve vagy azt elképzelve nem gyullad hatalmas vágy az isteni valóság iránt, jó, ha tudja: nem Istent látja és tapasztalja. Aki tudja, hogy van Isten, mégis örömtelen és letört marad, az valójában mégsem tudja, hogy van Isten, még kevésbé tudja, hogy tulajdonképpen mi is Isten. Aki azt hiszi, hogy bánata örök marad, és szenvedése nem találhat soha legyőzőre, ki úgy véli, istene vagy a végső valóság elérése sem segítheti meg, nem Istenben hisz az. Amikor imádkozol és hálát mutatsz azok felé, akiket a legnagyobbaknál is nagyobbnak tartasz, de közben szívedet keserűség és tompaság mérgezi, vésd eszedbe, te mégsem a legnagyobbak legnagyobbjához fordultál. Ha azt gondolod, végső önmagad megtalálása nem űz el végleg minden fájdalmat s magányt, te éppen nem végső önmagadról elmélkedsz. Kiben bizonytalanság támad Isten iránt, ki különféle okokból haragszik rá és vádolja, netán csalódott benne, jegyezze meg jól, aki felé ilyen érzelmeket lehet táplálni, nem Isten az.

Minden negatív érzelem, amit Isten felé mutatsz, nem Isten, hanem egy zavaros kép felé mutatod, amit tévesen a végső valósággal azonosítasz.

Ennek felismerése nyomán egy egyszerű módszert is alkalmazhatsz. Bármikor azt tapasztalod egy metafizikai idea kapcsán, hogy az valami negatív vagy semleges érzést kelt benned, egyből tudod, ez csupán azért van, mert nem tudtad annak lényegét megragadni, és nem azért, mert az nem létezik, vagy mert nem rendelkezik olyan hatalommal, amit tulajdonítanál neki.

Ez valamelyest hasonlít a neti-neti elvhez, vagy a buddhizmus anátma felfogásához, melyben mindenre nemet mondunk, ami nem a végső valóság a maga tiszta lényegében. Ezzel eléred, hogy soha többé ne legyen úrrá rajtad a reményvesztettség.

Sokak számára evidens Isten léte, de nem a jelenléte. Sokak elfogadják Isten létét, de anélkül, hogy meditatíve időznének az általa hordozott minőségekben. Nem véletlenül van Allahnak kilencvenkilenc neve az iszlámban. Az istenképet erősíteni, gazdagítani kell, és le kell hántani róla minden olyan zavaró tényezőt, mely tökéletességét csorbítaná.

Ha ez a kép mégsem tökéletes, ez csupán annyit jelent, hogy a viszonyt még mindig nem az abszolúttal, hanem valami relatívval vetted fel. Ha valamit tökéletlennek tapasztalsz, az azért van, mert valamit relatív voltában tapasztalsz – vagyis olyan voltában, amihez Istennek nincs köze.

Ne tulajdoníts hát Istennek tökéletlenséget és relativitást, mert az nem Isten lesz. Higgyél benne, és tudd, ha mégsem tudsz benne hinni, az nem Ő.

A Mágus

Szólj hozzá!
2018. július 07. 14:23 - TheMagician

Ellenbeavatási motívumok két horrorfilmben

Filmajánló (The Witch – 2015; Hereditary – 2018)

witch.jpg

A horror műfaján belül több kategóriát lehet megállapítani. A számunkra legkevésbé relevánsak az úgynevezett slasherek, amikben egy őrült elszabadul, és halomra gyilkolja az áldozatait. Ezekben a filmekben az okkult behatásoknak nincs igazán szerepe. A történetek általában egy monomániás megszállott és néhány olyan szerencsétlen áldozat találkozására épül, akik valami nagy hibát követtek el a múltban, ami miatt bűnhődniük kell. Noha az életben semmi sem pusztán pszichológiai, ezeknek a horroroknak nincsenek az általános emberi psziché egészséges vagy egészségtelen működésén túlmutató magyarázatai. Ijesztőek, de a probléma a hétköznapi emberi síkon belül marad. Így a megoldáshoz is elég az emberi síkra hagyatkozni. A megpróbáltatásokat talán sikerül túlélni, de a veszélyek közepette a magasabbrendű lehetőségek mégsem tárulnak fel. A főszereplő nagyjából az maradt, aki volt, legfeljebb egy kicsit megfontoltabban fog viselkedni ezután.

Ide sorolhatjuk még a zombikkal, szörnyekkel, űrlények inváziójával, járványok terjedésével, beteges kínzási módszerekkel, emberségükből teljesen kivetkőző aberrált lényekkel kapcsolatos vagy a gusztustalanságot középpontba helyező filmek többségét is. A feladat itt a túlélés, amihez elegendő ravasznak, ügyesnek, találékonynak lenni, és az átlagtól egy kicsit jobban akarni az életet.

witch01.jpg

A következő nagyobb kategória a kísértetvilággal kapcsolatos. Az okkult sík betörésével a megoldási módszerek köre is kitágul. Ugyan általában még ezekben a filmekben is a túlélés a fő cél, itt már a közönséges emberi módszerek többnyire nem nyújtanak megoldást. Az ember felfedezi, hogy a valóság jóval kiterjedtebb annál, mint ahogy eddig felfogta, és arra is rájön, hogy csak az okkult törvények megismerésével győzheti le a rátörő kísérteteket és erőket.

Újabb kategóriát alkotnak az ördögűzős filmek. Ezek történetei általában egy démon által megszállott személy és egy ezt a személyt megmenteni próbáló ördögűző (többnyire katolikus pap) köré épülnek. A vallás jelenléte további távlatokat ad a félelem kezelésére. Az ördögi fenyegetéssel szembeni megoldás egyedül Isten és az isteni dimenziók tételezése esetén lehetséges. Az az erő ugyanis, ami a megszállott személyen keresztül manifesztálódik, emberi módszerekkel vagy babonás szintű varázsformulák alkalmazásával nem ellensúlyozható. A transzcendens valósággal kapcsolatos mély hit és azonosulási vágy szükséges hozzá.

Noha ezen kategóriák között nagy átfedések vannak, akad még egy különös típusa a horrorfilmeknek, amelyekben a fókusz nem a túlélésen, nem a szellemvilággal való viaskodásban és nem is egy megszállott felszabadításán van. A szóban forgó filmekben valami olyasmi zajlik, amit leginkább az ellenbeavatással lehetne jellemezni. Ez tökéletes ellentéte annak, amit szellemi beavatásnak nevezünk, és amelynek lényege, hogy a törekvő egy hagyomány hiteles képviselőjévé válik, módszereket és felhatalmazást kap arra, hogy elérje a végső metafizikai célt, ami más megfogalmazásban nem más, mint önnön legbenső lényege.

witch03.gif

Úgy tartják, hogy az őseredeti hagyományok beavatási rendjeinek mintájára, melyek forrása végső soron Isten maga, léteznek ellenbeavatási rendek is, melyek forrása maga a Sátán. Ezeknek ugyanúgy megvannak a maguk rítusai, szabályai, beavatási metódusai, csakhogy teljesen ellentétes iránnyal működnek, mint az eredeti beavatás. Nem végső, isteni lényegünkhöz, hanem attól éppen a legtávolabb vezetnek.

Nos, úgy tűnik, hogy a The Witch (2015) és a Hereditary (2018) című filmek pontosan ebbe a kategóriába tartoznak. A Witch egy vallási közösségből kitaszított családról szól, akik egy rejtélyes erdő közelében telependek le, ami egy boszorkány uralma alatt áll. Úgy tűnik, ez a lény egyre jobban rátelepszik a családra, akik egymás ellen fordulnak, de ennél valami többről is szó van. Az egyik fiatal leányt mintha egyenesen kiválasztaná magának.

witch07.jpg

A Hereditary-ben szintén az egyik okkult múltú nagyszülő sötét befolyása alatt álló család áll a középpontban. A belső konfliktusok egyre burjánzanak, ám az egyre szörnyűbb jelenségek és fenyegetések közepette itt is mintha valami másról is szó lenne. A halálesetek és megszállottságok történései, úgy tűnik, mintha az egyik családtag ellenbeavatási folyamatának fontos állomásai lennének.

Anélkül, hogy lelőnénk a poént, ezek a filmek – hátborzongató atmoszférájukon túl ­– azért tűnnek ki a többi közül, mert talán mind közül a legfélelmetesebb dologgal állnak összefüggésben. Amennyiben ugyanis igaz az, hogy a beavatottak azok, akik az emberi világban a legnagyobb pozitívumot tudják felmutatni, ugyanúgy igaz az is, ahogy az ellenbeavatottak ténykedéseiben rejlik a legtöbb gonoszság. Míg a horrorok korábbi kategóriáinak történetei nagyjából az erők kaotikus áramlásából bontakoznak ki, addig a legutóbbiban szervezett keretek között, tudatos kiválasztás során és távlati célok meglétének keretében zajlanak. Míg előbbiben a személy és a megszálló szellem vagy démon között – még ha a személy alul is marad a harcban – nincs egyetértés, addig utóbbiban az ellenbeavatott maradéktalanul azonosul a benne felébredő démoni minőséggel. Véglegesen átadva magát egy olyan erőnek, ami minden fényszerűt el akar pusztítani a világunkból.

hereditary01.jpg

Különösen az utóbbi film kelt módfelett nyomasztó, istentelen hangulatot. Éppen olyat, ami minden bizonnyal az ellenbeavatási állapot sajátja is. És hogy mit érünk el vele, ha megnézzük? Többek közt azt, hogy látván, az ördög nem tétlenkedik, a szellemi megvalósítást illetően mi magunk sem vesztegetjük tovább az időt.

Mindezeken túl a filmek nagyjából pontosan leírják a modern világ szülöttjeinek általános helyzetét: sajnos úgy tűnik, hogy a filmek főszereplőihez hasonlóan korunk sötét szuggesztiókkal bombázott emberének sincs sok választása a gonosznak való behódoláson túl.

A Mágus

Szólj hozzá!
Az isteni mágia útja