Az isteni mágia útja

2018. november 11. 23:12 - TheMagician

Germana, az ördögtől megszállott kaffer-leány

Fejezet az Exorcizmus I–II. című műből

ordoguzes01.jpg

A Sz. Mihályban lévő misszió telepünkön (Délnyugat-Afrika) az 1906. év aug. és szept. havában egy tizenhét éves kaffer-leánynál oly rendkívüli tünetek mutatkoztak, hogy azok az ördögtől való megszállás világos jeleinek, bizonyítékát adták.

E sorok írója (P. Dominikus O. O. R.) sokáig gondolkodott a fölött, vajjon közzétegye-e ezeket a különös és az egész világ ellenmondását felkeltő eseményeket a „Vergissmeinnicht”-ban, de végül csupán csak azért, mivel szokásunk volt mostanáig nemes jótevőinket az összes, telepünkön előforduló eseményekről tudósítani, nem akarjuk figyelmen kívül hagyni ezeket az eseményeket, azokat mellőzni, tehát közöljük.

A hívő katholikus jól tudja, hogy az ördögtől való megszállás manapság egyáltalán nem lehetetlen. Azonban: az egyes eset valódisága fölött nem szabad elsietve ítéletet mondanunk, mert ez mindenesetre nagyon nehéz és tévedések is csúszhatnak be könnyen. Ennélfogva az okos lelkivezér ilyen ügyekben csak nagyon óvatosan jár el s csak az illető egyházi joghatóság előzetes engedélyével alkalmazza az állítólag megszálltra nézve az ördögűzést.

Különben senkire sem akarjuk egyszerű közleményünket ráerőszakolni; minden egyes olvasónak szabadságában áll ezekről tetszése szerint ítéletét megalkotni. Egyes dolgok ugyan természetes úton is megfejthetők, de minden alig. Mert miképp történhetett pl. az, hogy az a tudatlan, feketebőrű kaffer-leány egyszerre tudott latinul, hogy a 12–15 személyből álló társaság, mely Germanát lefogta, rövid ideig szabadon felemelkedett és a levegőben lebegett? Hát a meglepő gyógyulás?

De ne előzzük meg a tényeket, csak jegyezzük még meg, hogy P. Erasmus Hörner, aki az exorcismust foganatosította és az azt tárgyaló anyagot nekünk beszolgáltatta, késznek nyilatkozott jelentéseinek igazságát, valódiságát, szükség esetén esküvel is megerősíteni.

Térjünk tehát a dologra!

Germana Klára, a kaffer-leány, már csecsemő korában vette fel a keresztséget és 4–5 éves korában már a Sz. Mihályban levő misszió-telep iskolájának volt a növendéke. Germana szülei az ő születésekor még pogányok voltak és a katholikus hitre való áttérésük után sem állottak valami jó hírben. Lakóhelyük az örök békétlenség, káromkodás következtében, ami napi renden volt benne, hírhedtté vált. Germana egyik fiútestvére gyakran öngyilkossági szándékkal foglalkozott s később kigyómarás következtében a szentségek fölvétele nélkül váratlanul hunyt el.

Maga Germana cingár, karcsú, kissé magasra szökkent, elég tehetséges leány és kiváló énekesnő. Jelleme, nyugodtság és állhatatosság tekintetében sok kívánni valót hagyott maga után. Ma pajkos vidámságnak, holnap lehangoltságnak, szeszélyességnek rabja, azonban mindig eleven, könnyen izgékonyságra és haragra hajló. Első szentáldozása után egy ideig szépen viselkedett, nemsokára azonban ismét a régi könnyelműségbe esett és sokáig vonakodott újra a szentáldozáshoz járulni. Végre valami különös változás állott be egész lényében és mindenkinek feltűnt szemének rideg fénye által.

1906. július 5-én Germana ideiglenes gyóntatójának, P. Erasmusnak átadott egy iratot, mely nem volt egyéb egy kötelezvénynél, mely által önmagát az ördögnek lekötelezte. Hogy mily módon jutott e szegény elvakított leány annak a birtokába, mindnyájunk előtt rejtvény.

Bizony a rossz szellem mindenütt kifejti tevékenységeit, még a megtértek körében sem pihen és a misszió mezején is gyomot meg konkolyt vegyít a jó búza közé.

Tíz napra azután éjjelenkint Germana megtébolyodottan viselkedett. Minden rábeszélés hasztalan volt, szüntelen dühöngött és tombolt, kiáltván: „Elvesztem! Méltatlanul, szentségtörően gyóntam és áldoztam. Fel kell magamat akasztanom, a sátán hív engemet!” Később ugyan valamivel nyugodtabb lelt, de rideg viselkedése, visszatetsző külseje nem változott meg és a szentáldozáshoz sem járult többé.

Szent Bernát napján – aug. 20. – a szentmise után nagy izgatottságban találta őt Júlia nővér. Germana dühöngött, tombolt, darabokra tépte felső ruháját, megragadta fekvőhelyének egyik pillérét és erősen megrázogatta, úgy annyira, hogy recsegett-ropogott minden. Emellett csikorgatta a fogait, morgott, ugatott, mint a kutya, röfögött, mint a sertés és segítségért kiáltott: „Nővér! Hivasd hozzám P. Erasmust! Gyónnom kell és mindent be akarok vallani. De gyorsan, mert máskülönben meg öl engem a sátán. Hatalma van fölöttem. Nincs már rajtam egyetlen egy szentelt tárgy sem, mert az érmet, amelyet nyakamba akasztottak, eldobtam.”

A megrémült nővér azonnal nyakára kötőt egy „Agnus Deit” s egy ereklye tartót, a bold. Szűz szeplőtelen fogantatásának és szent Benedeknek érmét s meghintette egyúttal szentelt vízzel. Erre azonban hangosan felkiáltott: „Oh! Nővér, nyangitottisa [kaffer kifejezés – a szerk.], te égetsz engem! Hívasd P. Erasmust, ő segíthet egyedül rajtam”.

Hivatták P. Erasmust; ő azonban lázban feküdt és vonakodott jönni. Mivel azonban szent Mihályból mindig sürgetőbb s aggasztóbb hírek jöttek, végre elment. Germanát 12–15 éves leánykák és három nővér társaságában találta egy láthatatlannal bőszült párbeszédet folytatva. Úgy tűnt föl, mintha az ördöngős leányból két személy beszélne. Az egyik kiáltá: „Most elérkezett a mi óránk! Sokan kiküldetnek most a pokol fenekéről a földre a lelkek megkísérlésére, megkínzására és megtévesztésére… Jaj neked, Germana!... Mostanáig én magam voltam, most azonban többen jönnek megkínoztatásodra.

…Már az ajtó előtt vannak s hozzám jönnek!”…

Germana ellenben felkiáltott: „Mit akartok tőlem? … Nem tehetek róla…” A nővérek hivatták a papot; a legfontosabbat azonban még nem mondtam neki!

Erasmus megáldotta a szegény leányt. Germana szúrós tekintetet vetett reája és mondta: „Megmondjam-e azt ennek itt?... Megmondhatom!... Mégis csak megmondom; e dolog már teljesen kimerítette erőimet, tehetségeimet, mert szerfelett kínzasz engem. Nála van az a kötelezvény is, amelyet visszakövetelsz. Kérdezd meg őt; magával vitte… Ő valóban nagy ő, aki bennem van. Iszonyatosan kínoz engem! Sátán az ő neve!”

Erasmus: „Kicsoda vagy te?” „Szimina vagyok én!”

– „Germana vagy te.” „Nem, nem vagyok én Germana.

Majd így szólt a láthatatlan:

– Ki kell mennem Germanából, el kell hagynom őt. Azonban Germana az enyém marad, mégis megkapom őt! … Tedd el azt a képet ott. Mária ő. Ő széttiporta fejemet. El vele! Látjátok lábai alatt a kígyót!... Ő az, a miénk, inyoka, a sárkány!” Ezeknél a szavaknál vad, ördögies nevetésbe tört ki a leány.

Germana: „Én hívtam a sátánt és el is jött hozzám. Négyszer méltóan áldoztam, azontúl azonban mindig szentségtörően és sohasem vallottam, hogy „az illető” hozzám jött. Elvesztem! El! Kétségbe kell esnem! Ó, borzasztó, rettenetes helyzet! Kétségbe esni: valami borzasztó.”

Most az az iszonyú ordítás, bőgés, röfögés, ugatás, tombolás, amelyről fent szó volt, megújult.

ordoguzes02.jpg

Erasmus újólag tette fel a kérdést: „Kicsoda vagy le?” „Én a sátán vagyok! Lucifer a királyunk (inkosi). Hatalma nagy és számtalan alattvalója, abancane szolgál neki. Minket a mennyországból a pokol fenekére taszítottak, jóllehet bűnünk korántsem oly nagy, mint sok emberé.”

Erasmus: „Van-e pokol?”

Láthatatlan: „Igenis van pokol. Tüze nem világít be, mert sötét, fekete és a ti tüzetekkel korántsem hasonlítható össze. Rettenetesen éget és mégis fagyasztó hideg, de a sötétség ellenére is látjuk egymást.”

„Krisztus kereszthalálával legyőzött minket. Mi gyűlöljük őt, mert halálakor erősen bezárta a pokol kapuit. Most azonban számtalan szelleme lepi el a föld színét, hogy az embereket megkísértsék. Krisztus majd újra eljön az utolsó napon; ekkor újból az egész világ szemeláttára megítéltetünk.”

„Hiszünk Istenben, de gyűlöljük őt.” (A leány emellett csikorgatta fogait.)

Ha a stólát a nyakába akasztották, kiáltotta: „El a stólával, mert oly nehéz s szorit! El, el vele!”

Ha szentelt vizet nyújtottak  neki,  így panaszkodott: „Ó, hagyj, hagyj engem. Ez éget, nagyon éget.”

A pap parancsára elhallgatott, de a feltett kérdésekre felelt. Néha néha azonban makacskodott és szavait mintegy kényszerítve, lökésenkint és dühhel ejtette ki.

Néha néha ismét tapsolt, hangos kacajban tört ki és csábító, fogós kérdéseket adott: „Láttad-e Istent?” „Hogyan hihetsz Isten létezésében, akit sohasem láttál?” „Mi a hit?”,„Mit tesz hinni?” Abban hiszel, akit sohasem láttál! Ó, bolondság, ó, butaság! He… he… he…” És emellett zabolátlanul, kajánul röhögött.

Eközben Germana őérette mondandó imáért s különösen a szentmiséért könyörgött a jelenlévőknél, hogy minél hamarább felszabaduljon. Azonban a láthatatlan hirtelen szavába vágott: „Hallgass Germana, te az enyém vagy. Hallgass! Különben – uzanbona meg ulov!”

A következő napokban sok minden féléről beszélt Germana, amiről neki természetes úton lehetetlen lett volna tudomást szerezni; pl. ami itt-ott titokban történt. Számos fiúnak és leánynak, különösen olyanoknak, akik az iskolából megszöktek, egyenesen szemükre vetette a gyónásukban elhallgatott bűneiket, úgyhogy az illetők félelem és ijedtség következtében színt vallottak. Gyakran kellett P. Erasmusnak parancsoló hangon hallgatásra kényszeríteni Germanát, miért is gyakrabban hozzá tette: „Kötve vagyok a pap által, különben hallatlan dolgokat mondanék el nektek.”

Különösen két rakoncátlan fiút, Lajost és Ferencet vette elő. Mindkettő teljesen megrendülve a templomba sietett és bánatos, töredelmes szívvel meggyónt. Hasonlóan járt az iskolából megszökött két leány is: Kordula és Crescentia. Kordula egész testében remegett, midőn a láthatatlan szellem nyilvánosan szemére lobbantotta gaztetteit; viaszsárga lett s egyetlen egy árva szót sem tudott kiejteni. Egy másik, Ágnes nevű leánynak meg ezeket mondta: „Te most all right – egészen jól vagy; de azt hiszed, hogy olyan maradsz? Vigyázz, mert hatalmunkba kerítünk!”

Különös feltűnést keltett Germana viselkedése egy lánnyal szemben, aki ezelőtt meghitt barátnője volt és szintén már régóta gyónáshoz nem járult. Amikor ugyanis ez a szobába lépett, Germana felugrott s megfogván annak kezét, leült vele egy padra. Egészen barátságosan becézgette, cirógatta, simogatta az illetőt, mondván: „Igen! Te az enyém vagy! Te kívánságom szerint követsz engem. Te az én rabszolganőm vagy!” Erre aztán átkarolta őt s bizalmasan veregette vállát e szavak kíséretében: „Véna umgane wami, te vagy az én társnőm.” Végre fülébe súgta: „Ne merészkedjél gyónni, mert az gonosz és rossz!”

Az illető leány megdöbbenve hazament és sietett mielőbb töredelmes gyónást végezni. Eszerint tehát a gonosz mindezen rendkívüli dolgokkal semmiféle külső eredményt nem tudott elérni. Sőt ellenkezőleg, sohasem járult annyi iskolás gyerek és megtért felnőtt a szentségekhez, mint e napokban.

Az 1906. évi aug. 26.-i vasárnapja felejthetetlen lesz a sz. mihályi lakosokra nézve. Erasmus atya az előzmények után mindenre elszánva, elhozatta Germánát a nővérek kápolnájába a vasárnapi istentiszteletre, amely kápolna közvetlenül a misszionáriusok kápolnájának szentélyéhez épült. Egy felnőtt leány s az egyik nővér Germana mellett állott egy hátsó sarokban.

A nagymise megkezdődött. Germana azonnal nyugtalan lett, arca eltorzult „grimaszokat” vágott és fecsegni kezdett. Nyugtalansága nőttön-nőtt; az evangélium olvasásánál alig volt megfékezhető. A miséző pap elolvasván a vasárnapi evangéliumot, prédikálni kezdett. Az evangéliumban felolvasott eseményből vette tárgyát, amidőn u. i. a tanítványok első küldetésük után visszatérve, örömmel jelentették az Üdvözítőnek: Uram! Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben! (Luk. 10. 17.) valamint sz. Máté evangéliumából is, ahol a Üdvözítő maga mondja: „Ez a faj pedig ki nem űzhető, hanem csak imádság és böjtölés által!” (Máté 17, 20.)

Ezek hallatára kezdődött meg a leánnyal az igazi spektákulum. Vadul ordított, tapsolt, röhögött, csikorgatta fogait, a szája habzott, káromkodott s őrjöngött szüntelenül; aztán hangos kacagás és szűnni nem akaró tombolás közt a templom bejáratánál termett.

Erasmus ennek következtében megszakítva beszédét, Germanát visszatérésre késztette. Tényleg vissza is jött és az első padban két nővér között kellett letelepednie. A térdelő deszkára letérdelni ugyanis vonakodott, „grimaszokat vágott” és csikorgatta a fogait.

A pap ezután folytatta félbeszakított beszédét és imádságra meg éberségre intette hallgatóit, nehogy bűnbe, a gonosz ellenség csapdáiba essenek, mert a sátán csalfa, hamis, ki az embereket megkísérteni s hiú szemfényvesztések által őket félrevezetni igyekszik.

Erre Germana kezével hatalmas csapást mért a padra, kidobott a templomból imakönyveket, kiáltván: „Amanga, hazugság!”

– Hallgass! – parancsolta neki a pap – „és valld be az igazságot!” „Igen”, minden igaz!” – vallá be erőteljes hangon a leány.

A pap tovább folytatta a beszédét, előadva az utat-módot, mellyel az ördög az embereket megcsalja, t. i. a szem, a test kívánságát és gőgöt, s hogy sajnos igen sokan rászedetnek; bűnben fetrengve nyugodtan folytatják életüket és a gyónásban bűneiket elhallgatják.

– „Ne gyónjatok!” - kiáltá közbe Germana. A pap csendet parancsolt és tovább folytatta beszédjét. Mindenki, aki bűnt követ el, a bűnnek és a gonosz ellenségnek rabjává lesz! Ó hány ilyen rabszolga van ma is széles e világon. Vakok ők és megátalkodottak, a szentségekhez méltatlanul járulnak s így szentségtörést szentségtörésre halmoznak.

– Csak hallgassatok el mindent! Csak hazudjatok minél jobban!

– Tula, hallgass ilyen beszéddel és valld ki inkább az igazságot!

– Igen, mindaz, amit mondasz színigazság.

A pap ismét folytatta: „Elétek helyezem az életet és halált; válasszatok! Aki szereti az életet és jó boldog napokat akar élvezni, forduljon el a gonosztól és kövesse a jót… Higyjetek Istenben, szeressétek, tiszteljétek őt és tartsátok meg parancsait.”

Germana morgott és ugatott, gúnyosan majmolta a pap szavait s nyelvét kiöltegetve ordította: „Mi a hit? Mi az Isten? Hol van Ő? Te sohasem láttad az Istent, hogy mondhatod tehát, hogy van Isten?”

– Hallgass el, te tisztátlan lélek, mondd meg az igazságot!

Germana: „Igen, van Isten! A mennyben, a földön és mindenütt lényegileg jelen van s én is láttam őt!”

Erasmus erre bűnbánatra és gyónásaiknak jó végzésére és Istenhez való fordulásra intette híveit: „Itt a kegyelem ideje s e napok az üdv napjai. Jöjjetek! Használjuk fel azokat!...

Tegyétek le régi rossz szokásotokat, cselekedeteiteket és új emberbe öltözzetek, kit az Isten saját képmására igazságban s igazi szentségben teremtett!”

Erre Germana már őrülten tombolt és ordított: „Amanga, csupa hazugság és csalás. Semmiesetre se tegyétek ezt!”

A szónok ismét hallgatásra kényszerítette s miután igazi bűnbánatra serkentette a jelenlevőket, egyúttal szívükre kötötte, hogy legalább lélekben térdepeljenek le a keresztfa tövéhez s ott alázatos s töredelmes szívvel vizsgálják meg lelkiismeretüket…

Germana azonban közbekiáltott: „Mindig csak hallgatást parancsolsz s újra meg újra támadsz engem. Ah, ah! Oly hosszú az evangélium ma és oly unalmas, gyötrő, untató,

Ukushumayela prédikáció! Hagyd már egyszer abba, mert nagyon gyötörsz, kínzasz engem !”

A pap természetesen erre mit sem adott, hanem híveinek szemei elé állította Krisztust, mint jó pásztort, emlékeztette őket az ő végtelen szeretetére, jóságára és kifejezhetetlen irgalmára. Isteni félelemre inti őket, erős, szilárd hitre és tiszta, mocsoktalan, szűzi életmódra.

Erre azonban már alig lehetett bírni a megszállottal; eltorzult ábrázattal kiabált: „Amanga, hazugság. Csak azt ne tegyétek!”

A lelkész parancsára azonban elhallgatott, illetőleg dühhel és erőfeszítéssel mégis bevallotta az igazságot. Aztán ismét morogni, korogni, dörmögni és ugatni, káromkodni és fogait vicsorítani kezdte.

Arra az intésre, hogy az Egyház parancsait tartsák meg, szenteljék meg a vasárnapot és különösen jókor jelenjenek meg a szentmisére, túl hangosan kiáltotta: „Ne tegyétek ezt! Jöjjetek csak Úrfelmutatás után, fecsegjetek, nevetgéljetek a templomban és az istentisztelet folyamán fussatok ismét ki az Isten házából! Ó, oly hosszúra nyúlik a prédikáció! Mikor fogod már egyszer befejezni?”

Ha a pokolról volt szó, féktelenül röhögött s örömében tapsolt.

Egyszer azt is kiáltotta: „Csak színleg gyónjatok! Semmi esetre se készüljetek reá, lelkiismereteteket ne vizsgáljátok meg, ne ébresszetek fel magatokban töredelmes bánatot és ne tegyetek erős fogadást, – így juttok majd be a mennyek országába!”

Végre a szónok felszólította a jelenlevőket, hogy térdeljenek le vele együtt és ígérjenek javulást az Istennek. Mindenki letérdelt. A pap hathatós felajánló imákat mondott elő a népnek, megújította a keresztségi fogadalmat és a bőid. Szűz – mert akkor épen a bold. Szűz szeplőtelen fogantatásának ünnepe volt – szent Mihály arkangyal, a misszió-telep patrónusa és az összes angyalok pártfogását kiesdekelve, befejezte szentbeszédét.

Az ördöngős ellenben büszkén, habzó szájjal ordította: „Mi nem térdelhetünk le, mi nem tanúsíthatunk Istennek semmiféle tiszteletet; Én nem imádhatom őt. Ó, mily hosszasan papolsz. Mindnyájan úgy cselekedjetek, mint én és kötelezzétek le magatokat a sátánnak.” Ámennél kiöltögette a nyelvét s ádáz, bőszült ordításokkal majom módjára ismételte: „Igen! Ámen, Ámen, Ámen.”

ordoguzes04.gif

Valóban ritkán tett prédikáció oly mély benyomást e misszió-telep lakóira, mint ez. Az összes jelenlevők bensőleg mélyen megrendültek és még sokáig beszéltek „umsundisi Uknohumayela”-ról, a misszionárius prédikációjáról, az ördöngősnek állandó ellenmondásáról.

A pap prédikációja után tovább folytatta a szentmisét és megkezdé a „Credo”-t. Erre ugyancsak morogni, vonítani és minden egyes mondásnál ugatni kezdett. Az „et incarnatus est”-nél bőgött megvadított bika módjára, őrjöngött és fogait csikorgatta. Az Offertorium alatt Germana szabadon felemelkedett a földről s 1.5 m. magasságban a padok felett lebegett és a szentélyben a ministráns fiúk mögött kacagva és incselkedve leereszkedett. A papnak komoly, parancsoló tekintete ismét helyére késztette.

Kevéssel ezután megfordult, hátat fordított az oltárnak és magát mélyen meghajtva mondá: „Ungikuleka miria, imádj engem”, a pap komoly intésére ugyan visszafordult az oltár felé, de kijelentette: „Én Istennel szemben semmiféle tiszteletet nem tanúsíthatok. Lehetetlen. Nem megy!”A consecratiohoz közeledve, mindinkább vicsorítottá fogait, dörmögött, dühöngött. Közben egyes jelenlevők szórakozottságán gúnyolódott, vigadott és grimaszkodott.

Áldásnál aránylag csendesen viselkedett. A misét követő „Tantum ergo”-nál ugyancsak dühhel eltelve csikorgatta fogait és ismételten kiáltá: „Mi nem térdepelhetünk le, mi nem imádhatunk.” Az incensacionál odakiáltotta a papnak: „Szüntesd füstölésedet, ne füstölj már annyit” és ehhez oly istenkáromlást fűzött, melyet le nem írhatunk.

Ily folytonos háborítások között múlt el a vasárnapi istentisztelet. A benyomás, amelyet az összes jelenlevőkre, de különösen a feketékre gyakorolt, mély és hosszantartó volt.

Miután Germanánál az előzményekben leírt állapotok későbben is megismétlődtek – legrosszabb volt éjfélkor – a főt. püspök úrhoz, illetve miután ő európai körutazásra indult, helynökéhez fordultunk és kieszközöltük az exorcizmus foganatosításához szükséges egyházi felhatalmazást. 1906. szept. 10-én az meg is jött, mely szerint a misszió-telep főt. rektora, Mansuet atya és Erasmus atya, Germana gyóntatója megfelelő felhatalmazást kaptak.

Az ördögűzés idejét szerdára, szept. 12-én reggeli 7 órára tűzték ki. Megjelent főt. Apollinarius atya, a lourdesi telep rektora és főt. Solanus atya, a mariatali rektor.

Germana tűrhető nyugodtsággal lépett a templom szentélyébe és az oltár előtt egy imazsámolyra térdepelt le. Közvetlen közelében hat felnőtt leány, hét ifjú és egy házas férfi állott, hogy szükség esetén segíthessenek. P. Erasmus a szent cselekmény megkezdése előtt imára és Istenben való bizalomra intette a megszállott leányt, ki reszketve igenlően bólintott.

Megkezdődött a Mindenszentek letenyéje. Germana keze legott rángatózni kezdett; jobbra-balra tekintgetett, kiforgatta szemét és felkelt. Új, erős fejkendője leesett fejéről, de megkapta és a legkisebb zaj nélkül itatós papír módon kettészakította. Egyik részét hátra, a másikat előre az oltár felé hajította. A letenye befejeztével megkezdődött a „Római Rituálé” szerint az ünnepélyes exorcismus – névre, időre és a kimenetel jelenségeire nézve feltett kérdéseivel.

A keletkezett lárma miatt – Germana u. i. ordított – nem hallhatták tisztán a kimondott neveket. Egyesek a jelenlevők közül mintha valami Malek vagy Balek nevet hallottak volna. Egy későbbi vallatásnál panaszos ordítás és jajgatás közepette ezeket mondta a gonosz szellem: „Mi nekünk nincs mindnyájunknak nevünk, csak a legnagyobbaknak van, mi kicsinyek névtelenek vagyunk.”

A kimenetelre vonatkozólag ezeket mondta: „Még egy kevéssé s aztán ki kell mennem Germanából. A kórus egyik ablakán távozom; de Germanának velem kell jönnie az ablakon át. Ha esetleg holtan zuhan alá, leszállok a pokol fenekére.”

Mivel mi a leány elrablásába természetesen nem egyezhettünk bele, viharszerű bőgés és tombolás támadt. A következő napon – 13-án – a kiköltözés jelenségeként: „ukubang, umsindo, nokuduma” lármázást, dühöngést, valamint Germana felemelését jelezte a gonosz. Ami tényleg be is következett.

Germana megszabadulása után személyesen bevallotta, hogy nincs tudomása erről a szitkozódásról és bömbölésről, csak arra emlékszik, hogy működött benne valaki és beszélt belőle. Sokra csak, mint hallott dologra tudott visszaemlékezni. P. Erasmus folytatólagosan felolvasta a Rituáléban kijelölt evangéliumokat. Germana folyvást nyugtalanabb lett s megszökni iparkodott. Mivel erősen tartották, bőszülten kiáltozott, ordítozott. Csak nagy fáradsággal tudták őt lefogni és bilincsekbe verni. Arca borzasztóan eltorzult. Különösen a kereszttel való közeledésnél és a szentelt vízzel való meghintésnél ordított nagyokat.

Az összes latin imádságot s abuiratiokat teljesen megértette. A latin kérdésekre egész helyesen felelt és haragjában dúlt-fúlt mikor: „Inimicus fidei et generis humani, auctor mortis, radix malitiae” – „a hit és az emberi nem ellenségének, a halál szerzőjének, minden rossz gyökerének” stb. neveztetett. Egy ízben abuiratio folyamán fölkelt. Arca utálatosan eltorzult, fogait vicsorította, fojtogatta magát és beszélni próbált. Végre sikerült is neki; engedélyt kért, hogy beszélhessen, amit meg is adtak neki. Erre megfordult a templomban levő gyermekek és felnőtt hitújoncok felé, mondván: „Jaj, ezerszer jaj nektek, ha rajtam nevettek, mikor majd egészséges leszek…!”

A sátán erre szívettépő bánatos visszhangokban így panaszkodott: „Ki kell költöznöm, el kell őt hagynom. Ezentúl már nem szállhatok meg senkit, a pokolba kell leszállnom. Jaj! Jaj! Ott hátul a magas kórus ablakán át – sokáig mutatott Germanára – távozom el! Azonban Germanának velem kell jönnie és abban a pillanatban, amelyben a földön összezúzódik, leszállók a pokolba…

Hogy azonban elhigyjétek és ne legyen kétségtek abban, miszerint én, a sátán, Jimina (vagyis sátán) Germánát birtokomba vettem volt, azért ez éjszakán ruháját megégettem. Más insiniso-t, jelt, bizonyítékot ne várjatok, mert nem kaptok.”

Kijelentését a következő tényállás bizonyította be: Germana teljesen felöltözve feküdt ez éjszaka a fekvő helyén két leány között. Felső ruhája váratlanul petróleumtól átitattatott és egy helyen tenyérnagyságú kiégett folt éktelenkedett anélkül, hogy a jelenlevők közül egy is tüzet vagy füstöt észrevett volna. Senki sem tudta megérteni e tényt.

A lelkész kérdésére egyebek között ezt felelte: „Lucifer a mi fejedelmünk!” Emellett hangosan felkacagott, féktelenül tapsolt s kiáltá: „Valamint Istennek – ama-bandhlo – seregei vannak, épúgy Lucifernek is van – impi – hadserege. Különféle rangcsoportokban vagyunk: vannak köztünk nagyobb és kisebb hatalmak.

Pap: – Hát te milyen vagy, kicsiny vagy nagy?

Felelet: – Én csak kis hatalmú vagyok.

Pap: – Mikor hagyod el Germánét?

Germana erre elkeseredett, jajkiáltásokban tört ki, miközben könnyzápor áztatta meg arcát, hangoztatva: „Jaj! nincs mér sok időm! Már csak pillanatnyi időm marad hátra és aztán ki kell mennem Germánából. Jaj! jaj! nekem! Lebukom majd a pokol fenekére, eltűnök majd és soha… soha… ó, de sohasem térhetek vissza! De engedjétek meg nekem, hogy Germánát magammal vigyem!”

Persze ilyen engedélyről szó sem lehetett. Az exorcismust tehát tovább folytattuk. Most rugdalózni, toporzékolni kezdett kiáltozva: „Istenre esküszöm, akit gyűlölök és ki itt e szentségben lényegileg jelen van, hogy ő engedte meg nekem Germanát megszállnom!” Erre aztán hirtelen a tabernaculumra mutatva, rikoltotta: „Vulani lapa! Vulani bo! Nyissátok itt ki, nyissátok itt fel!”

Apollinaris kinyitotta a tabernaculum ajtaját, előre húzta a ciboriumot, hogy látható legyen. Germana elfordult arccal térdet hajtott feléje és kezével a ciborium felé mutatva mondotta : „Ott ni! Ott van Jézus, aki megengedte nekem, hogy megszálljam Germanát. Igen ő az ott! Germana szereti őt, de én gyűlölöm. Imádságtok semmit sem ér énnekem. Csak engedjétek meg nekem, hogy magammal vihessem Germanát azon az ablakon át.” További abuiratióra mondá: „Holnap kiköltözöm. Bizony angifeiki, nem tagadom; megyek majd, de csak azon az úton (az ablakon át). Nincs már több szavam.”

Eközben 12 óra lett. A papok félbeszakították a vallatásokat, hogy délután tovább folytathassák. Germanát pedig visszavezették szobájába.

Délután 5 órakor ismét megkezdődött az exorcismus. Belenyúlt egészen az éjszakába, anélkül, hogy a kitűzött célt elérték volna. A történtek közül csak a legfontosabbat adjuk elő.

Midőn Germanát ismét a kereszttel megközelítették e szavakkal: „Íme az Úr keresztje!” kimondhatatlanul dühöngött és ordított; emellett borzasztó módon kínozta a gonosz a sajnálatraméltó szegény leányt. Homlokere hüvelykujjnyi vastagságúra dagadt. Nyaka és feje, úgyszintén, bal válla s karja vastagra duzzadtak fel; azt hitték, hogy erei alighanem szétrepednek. Júlia nővérnek kellett kezét annak fájós vállaira fektetni. Luitgard nővér pedig forró, égő homlokát tartotta.

Germana halk nyöszörgéssel, haldokló módjára összekuporogva vonaglott; arca hamuszürke lett. P. Erasmus intette őt, hogy bízzék erősen Istenben, mire ő igent bólintott.

A keresztnek ismételt megközelítésénél elárult ugyan még némi borzalmat, de már semmiféle gyűlöletet, sőt meg is csókolá azt, habár kifordított szemmel és rettenetes lökések kíséretében. Emellett bevallotta: „Látom és korántsem tagadom: Ez Jézus keresztje. Ugyanaz ez, amelyet hordozott és amelyen az emberekért meghalt. Ez, ez az, ami bennünket olyannyira éget!”

Kevéssel ezelőtt így felelt a pap kérdésére: „Ó, a tabernaculumban van az Atya, Fiú és Szentlélek. Istent korántsem tagadom, csak gyűlölöm őt. Jelen van ő itt – hangé nebandhla laké – seregeivel egyetemben. Jóllehet mi hazugok vagyunk és hazugsággal dolgozunk, mégis időközönként az igazságot is megmondjuk. Néha-néha megenged nekünk az Úr egyet-mást, néha azonban nem. Azt beismerem és be is vallom.”

Később megtagadott minden feleletet, amiért is erre a napra az exorcismust befejeztük, már amúgy is későre járván az idő.

Germana szobájába érve, teljesen kimerülten dűlt le fekvőhelyére. Néhány nővér őrt állott mellette. Hirtelen – reggel 2 óra volt – felemelé fejét s meghökkenve bal keze felé nézett, mondván: „Itt jön egy, a mi hazánkból!” Később úgy tetszett, mintha, titkos beszédre hallgatna, amelyre aztán így felelt: „Én minden esetre megtettem volna, azonban az – aobaba – az atyák meghiúsították. Én nem tehetem; nincs már hatalmam!” Most: sírásra fakadt, nagy fájdalmában féregszerűen összekuporodott és újra meg újra erősítgette: „Én nem tehetem, a papok nem engedték meg!” Germana rettenetesen szenvedett. Karja és bal válla ugyancsak földagadt, melle zihált és fejerei pukkadásig megduzzadtak. Fájdalmasan jajgatott és sóhajtozva nyögött. A roham körülbelül reggel 5 óráig tartott, végre – kevéssel a szentmise előtt – elaludt.

1906. szept. 13-án, csütörtökön reggel 8 órakor ismét templomba vezették Germanát. Csak vonakodva engedelmeskedett. A pap felhívására, hogy a szentélyben elhelyezett széken foglaljon helyet, haragos, bosszús arcot vágott, megfordult és vágyakozva pillantott az illető kórus ablakra. Csak a kézzel adott szigorú parancsoló jelre ült le.

Három nővér, nyolc erőteljes leánnyal közvetlenül; a háta mögött állott, hogy szükség esetén segítséget nyújthassanak. A többi nővér az oldalkápolnában foglalt helyet, az iskolás gyerekek pedig a templom hajójában.

Erasmusnak ma egyedül kellett az exorcismust folytatnia, miután P. Mansuetet egy beteg fiúhoz hívták. Helyette P. Solarus és P. Apollinaris segédkezett.

Mindenek előtt imára, az Istenbe vetett teljes bizodalomra intette az exorcisáló pap Germanát. Beleegyezett, összekulcsolván kezét. Mihelyst azonban a Mindenszentek letenyéje megkezdődött, a már ismeretes rándítások, lökések megújultak; egész testében remegett, szemét teljesen kiforgatta és folyvást az említett ablakra kacsintott. A nővéreknek vigyázniok kellett, hogy ülve maradjon.

Az evangéliumok felolvasásánál csikorogni és lábával tombolni kezdett, arca a legrútabban eltorzult, nyelve erősen megdagadt és ördögies szeme ádáz villámokat szórt az exorcisáló papra. De halljuk magát P. Erasmust. Ő így írt:

„A tulajdonképpeni ördögűzés kezdetével balkezembe vettem a Germana nyakába akasztott stólát, mellyel őt erősen megfogtam álla alatt, míg a jobb kezemet a Római Rituálé foglalta le.”

Apollinaris vállamnál fogva tartott engem. Még néhány nővér is jött a szentélybe, úgy hogy már heten-nyolcan lehettek a 8 nagy, erős leányt leszámítva. Mindnyájan belekapaszkodtunk a dühöngő, tomboló s ordítozóba, mire az egész társaság, tehát 15–16 személy Germanával és ennek székével együtt a föld fölött a levegőben lebegett. Ezt úgy jómagam, mint a kápolnában levő nővérek és a hajóban levő iskolásgyermekek látták.

ordoguzes03.gif

Borzalmas látvány volt, mert arca irtózatosan eltorzult. Ehhez járult még az a rettenetes ordítozás, hadonászás és csapkodás. Luitgard nővér karjára súlyos ökölcsapást és fájdalmas kékfoltot kapott. Én azonban a sátánt lánchoz kötött kutya gyanánt a stólával erősen tartottam, erőimhez képest tovább exorcisáltam, úgy, hogy izzadtságom patakként csurgott homlokomról.

Mivel a megszállott szemmel láthatólag fékezhetetlenebb és szilajabb lett, egész teste felfúvódott, pokoli tűzzel égő szemével csaknem keresztül szúrt s láthatatlan erők felemelni látszottak őt a 16 személyből álló társasággal együtt, megparancsoltam, hogy verjék bilincsbe és kössék meg kezét, lábát is. Csakhogy ez nehéz munka volt. Kívülről Hilária és Servatia nővérek is odasiettek. Elbeszélésük szerint hirtelen lármát hallottak a levegőben, távoli vad bőgés benyomásával. Amiért is hamarosan a templomba siettek, a kötözéshez és bilincseléshez épen idejében érkezve. Bár mindenki együttesen közreműködött, mégis 3– 4 percig tartott, míg a dühöngő leánynak csak kezét sikerült megkötözni. Mindkét karja merev és majdnem hajlíthatatlan volt, emellett még leírhatatlan lárma és tombolás között székével együtt a levegőbe felemelkedett.

Az iskolás gyerekek éppúgy, mint a jelenlevő felnőttek, viaszsárga s hamuszürke színt játszva, reszketve és remegve térdeltek helyükön. Egyesek félhangosan feljajdultak, kik mindnyájan bevallották későbben, hogy állhatatosak maradtak az imádságban és ájtatosan imádkoztak. Mi pedig mindnyájan remegtünk, mert Germana már nem érintette a földet, lebegett a levegőben.

Anakléta nővér a megkötözés folyamán derékon fogta az ördöngős lányt; Luitgard és Servatia nővérek pedig a leányok segítségével Germana lábát kötötték meg. Még a jobb kart iparkodtak megkötözni, amikor az őrjöngő, karját egyszerre kirántva Anakléta nővér nyakába kapaszkodott oly erősen, hogy már-már megfojtottnak hitte magát. Emellett ismét a levegőben függött Germana székével együtt oly magasan, hogy a magas, karcsú nővér alig érinthette egyik lábujj hegyével a földet. Csak mindnyájunk megfeszített közreműködésével szabadíthattuk ki a nővért e veszedelmes átkarolásból.

A hallatlan tombolás, ordítozás, bőgés, verdesés, rángatódzás és lebegés alatti megkötözés amúgy is jó negyed óráig tartott.

Eddig Germana lármájának és tombolásának ellenére szinte fegyelmezetten viselkedett, de azért őrjöngése már-már elviselhetetlen lett. Lábának megkötözése után elszakadt a kötél. Még erősebben kötözték hát meg ruházatára. Amint a nővérek ezzel együtt a Germana lábaira nehezedtek, ővele együtt felemeltettek. Én azonban kitartóan folytattam az exorcismust, a gonosz szellemnek Isten és az Egyház nevében mindig szigorúbb és szigorúbban parancsolva.

Végre Germana, megkötözése után, merev tuskóhoz hasonlóan feküdt itt a széken. Úgy őmaga, mint a széke még mindig a levegőben lebegett. Anakléta nővér még mindig erősen lefogta a megszállottat. Jó magam is szorosan tartottam őt a stólával. Midőn a szöveg eme helyére értem: „Megátkozlak, te ősi kígyó”, – szánalmasan ordítozott, tombolt és megkísérelte Anakléta karját megmarni. Óvatosságra intettem utóbbit; ő azonban felelé: „Hát akkor marjon meg! Én már nem engedem szabadon, nem hagyom magam az ördög által legyőzetni!” – De íme a következő pillanatban oly ügyesen csavarintott a megszállott fejével és állával a stólát tartó kezem fölött, hogy többé már nem akadályozhattam meg. Sátáni dühhel megmarta a nővér karját. Egész testét átjáró szúrós fájdalomérzettel mutogatta Anakléta, hogy mi történt.

A marás csodálatos volt. Habitusának, ruhájának stb. ujja nem sérült meg, csak a hab és fogak nyomai látszottak rajta. Karján, kezdetben vörös, kék és zöld foltok léptek föl, megfelelőleg a két fogsornak. A közepén azonban egy kis vörös seb látszott, kígyómarás, vagy tűszúrás sebéhez hasonlóan. Másnap hólyagokká változtak a foltok, tele sárga vízzel, mintha égési seb lett volna.

A megmart kar még soká fájt neki. P. Mansuet, Anakléta fiútestvére, megáldván azt, megszűnt fájni. Még egyszer hittel és bizalommal fogtam hozzá az exorcismushoz, mire végre szerencsésen be is fejeztem. A sátán mindig erősebben s hathatósabban ordítozott: „Wo, wovo, jaj, jaj!”, ami az ember csontjait és velőjét teljesen átjárta. Úgy éreztem, hogy végrevalahára elérkezik a döntő pillanat.

Germana mégegyszer kiemelkedett a többiek közül, leírhatatlanul kiáltozva és ordítozva és – leesett. Haldoklóhoz hasonlóan, néhányszor összegörcsösödött vonaglódva, míg végre hosszában kinyujtózkodott. Most már tehát vége volt mindennek; Germana a rettenetes démontól megszabadult: 1906. szept. 13-án, reggel 9:30-kor.

Hagytuk egy ideig a szegény leányt fekvő helyzetében, aztán leoldottuk bilincseit és közösen hálaimát rebegtünk a szentség előtt. Ö maga tanúskodott arról, hogy érezte: hogyan és mikor hagyta őt el a gonosz. Szívében megint csend és béke honolt s ismét, mint első szentáldozáskor, ájtatosan imádkozhatik. Szívélyes hála és köszönetnyilvánítások mellett pihenőre tért, amelyet már olyannyira megkívánt.

Biztonság kedvéért este 7 órakor még egyszer megkíséreltük az ördögűzést, de Germana teljesen egészséges volt és maradt. Ájtatosan imádkozott, szívből dalolt és folyvást erősítgette: mily leírhatatlan öröm és megelégedettség honol szívében.

A következő napon, a szent kereszt felmagasztaltatása ünnepén ünnepélyes Te Deum-ot tartottunk és elvégeztük a Rituáléban előírt hálaimákat is. A gyerekek pedig énekeltek, ujjongtak az egész nap folyamán. Ezen rendkívüli eset óta az egész telepen valami új, jobb szellem uralkodik, tele az Istenbe vetett erősebb, meggyőzőbb hittel, bizalommal.

Istennel előre! Jézus uralkodjék fölöttünk! Ámen.”

Fordította: Schönwiesner Rezső s. lelkész

In Pogány Géza – Sutter Pál: Exorcizmus I–II. Budapest, 1925, Apostol, 48–69. o.

Szólj hozzá!
2018. szeptember 18. 18:29 - TheMagician

Omraam Mikhaël Aivanhov: A varázspálca

varazspalca.jpg

Azonban ha mágusok szeretnénk lenni, és a szellemeknek akarunk parancsolni, nem elég – mint ahogy egyesek gondolják –, hogy a kezünkben van a varázspálca. (...) Ahhoz, hogy parancsolni tudjunk nekik, igen tisztának kell lennünk, illetve nagyon erős akarattal és önuralommal kell rendelkeznünk. (...) Meg kell értenünk, hogy a valódi varázspálca nem pusztán csak egy bot, hanem egy élő belső kapcsolat, amelyet az ember először a fenti és a lenti világ között tudott létrehozni. Az igazi mágusnak önmagán belül kell hordania a Földet a Mennyekkel összekötő kis pálcát.

Amikor Jézus így imádkozott, „legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is”, akkor létrehozta a kapcsolatot a lent és a fent között, azt a kapcsolatot, amelyet a varázspálca szimbolizál. Ezzel azt mondta, hogy minden embernek megvan a maga mágikus szerepe, amelyet be kell töltenie: le kell hoznia fentről a tisztaságot, a fényt és a harmóniát, hogy a Föld a Mennyeket tükrözze, és hogy az Isteni Lét szent ereklyetartójává váljon.

A varázspálca tehát egy olyan csatlakozó, amelyet legelőször is a Mennyországgal kapcsolunk össze. Ám jó, ha tudjuk, hogy több varázspálca is van bennünk. Úgy bizony, mindegyik síkon van egy: az atma (Felsőrendű Önvaló) síkján a varázspálca a szellemünket Isten szellemével kapcsolja össze; a buddhi síkján a lelkünket kapcsolja össze az univerzális lélekkel; a mentális síkon az intellektust kapcsolja össze a kozmikus intelligenciával; az asztrálsíkon a szívünket köti össze a kötetlen szeretettel; végül pedig a fizikai síkon létezik az a kis bot, amit varázspálcának hívunk. És ott van még a kezünk is. Igen, a kezünk is egy varázspálca. Azt lehet mondani, hogy a varázspálca nem más, mint a kezünk meghosszabbítása. Ha nincsen pálcánk, felemelhetjük a karunkat – ez lesz a pálcánk – és kimondhatunk néhány szót. Ekkor, ha elég tiszták, fényesek vagyunk a Mennyekkel, a természet erői meg fognak érteni bennünket, engedelmeskednek nekünk, meghallgatnak, és teljesítik a kérésünket.

*

Az igazi varázspálca valójában maga az ember, aki olyan, mint egy közvetítő a Föld és a Mennyek között. Ezért kell az embernek mindig kapcsolatban lennie a Mennyekkel, hogy a Földön jótékonyan tudjon cselekedni. Az igazi Beavatottaknak nincsen varázspálcájuk, mert ők maguk a varázspálcák.

Omraam Mikhael Aivanhov: Az isteni mágia könyve. Budapest, 2013, Szenzár, 28–31. o.

Szólj hozzá!
2018. szeptember 02. 13:23 - TheMagician

Az abszolútumhoz való viszonyulásról

buddha.jpg

Ezúttal Istenről, vagy, ahogyan egy igazi mágus közelíti meg e fogalmat, végső önmagadról fogok szólni néhány szót, valamint egy fő akadályról, ami nem engedi, hogy hozzá igazán közel kerülj.

Érdemes tudatosítanod, hogy metafizikusként, spirituális törekvőként, szellemi megvalósítóként még nem vagy egyből abban a kiváltságban, hogy nem tévedsz és hibázol. A kétség, a csüggedés, a reménytelenség démonai rendre rád törnek, te pedig értetlenkedve vagy kényszerű beismerni, hiába a sok tanulás, olvasás, értelmezés vagy a magasabbrendű tudatállapotok valósága melletti lelkes kiállásod, lényegében te is ugyanolyan vagy, mint a többi.

Tudod, hogy Isten ott rejtőzik valahol a szíved környékén, közel, szinte pimaszul közel, mégsem érzed igazán a jelenlétét, és gyakran megtörténik az is, hogy felé irányuló gyakorlataidról időnként megfeledkezel, vagy végzel ugyan gyakorlatokat, de unva, elkalandozva, erőtlenül.

Hol a probléma? Mi az, ami minden erőfeszítésed ellenére újra és újra a közönséges emberek világába taszít? Sokszor az a gond, hogy egyszerűen nincs megfelelő elképzelésed az abszolútumról, vagy ami ugyanaz, végső önmagadról. Ennek kiküszöbölése érdekében fontold meg a következőket:

Aki csüggedt, rosszkedvű és fásult marad, amikor Istenre gondol, akiben egy isteni lényt ábrázoló szentképre tekintve vagy azt elképzelve nem gyullad hatalmas vágy az isteni valóság iránt, jó, ha tudja: nem Istent látja és tapasztalja. Aki tudja, hogy van Isten, mégis örömtelen és letört marad, az valójában mégsem tudja, hogy van Isten, még kevésbé tudja, hogy tulajdonképpen mi is Isten. Aki azt hiszi, hogy bánata örök marad, és szenvedése nem találhat soha legyőzőre, ki úgy véli, istene vagy a végső valóság elérése sem segítheti meg, nem Istenben hisz az. Amikor imádkozol és hálát mutatsz azok felé, akiket a legnagyobbaknál is nagyobbnak tartasz, de közben szívedet keserűség és tompaság mérgezi, vésd eszedbe, te mégsem a legnagyobbak legnagyobbjához fordultál. Ha azt gondolod, végső önmagad megtalálása nem űz el végleg minden fájdalmat s magányt, te éppen nem végső önmagadról elmélkedsz. Kiben bizonytalanság támad Isten iránt, ki különféle okokból haragszik rá és vádolja, netán csalódott benne, jegyezze meg jól, aki felé ilyen érzelmeket lehet táplálni, nem Isten az.

Minden negatív érzelem, amit Isten felé mutatsz, nem Isten, hanem egy zavaros kép felé mutatod, amit tévesen a végső valósággal azonosítasz.

Ennek felismerése nyomán egy egyszerű módszert is alkalmazhatsz. Bármikor azt tapasztalod egy metafizikai ide kapcsán, hogy az valami negatív vagy semleges érzést kelt benned, egyből tudod, ez csupán azért van, mert nem tudtad annak lényegét megragadni, és nem azért, mert az nem létezik, vagy mert nem rendelkezik olyan hatalommal, amit tulajdonítanál neki.

Ez valamelyest hasonlít a neti-neti elvhez, vagy a buddhizmus anátma felfogásához, melyben mindenre nemet mondunk, ami nem a végső valóság a maga tiszta lényegében. Ezzel eléred, hogy soha többé ne legyen úrrá rajtad a reményvesztettség.

Sokak számára evidens Isten léte, de nem a jelenléte. Sokak elfogadják Isten létét, de anélkül, hogy meditatíve időznének az általa hordozott minőségekben. Nem véletlenül van Allahnak kilencvenkilenc neve az iszlámban. Az istenképet erősíteni, gazdagítani kell, és le kell hántani róla minden olyan zavaró tényezőt, mely tökéletességét csorbítaná.

Ha ez a kép mégsem tökéletes, ez csupán annyit jelent, hogy a viszonyt még mindig nem az abszolúttal, hanem valami relatívval vetted fel. Ha valamit tökéletlennek tapasztalsz, az azért van, mert valamit relatív voltában tapasztalsz – vagyis olyan voltában, amihez Istennek nincs köze.

Ne tulajdoníts hát Istennek tökéletlenséget és relativitást, mert az nem Isten lesz. Higgyél benne, és tudd, ha mégsem tudsz benne hinni, az nem Ő.

A Mágus

Szólj hozzá!
2018. július 07. 14:23 - TheMagician

Ellenbeavatási motívumok két horrorfilmben

Filmajánló (The Witch – 2015; Hereditary – 2018)

witch.jpg

A horror műfaján belül több kategóriát lehet megállapítani. A számunkra legkevésbé relevánsak az úgynevezett slasherek, amikben egy őrült elszabadul, és halomra gyilkolja az áldozatait. Ezekben a filmekben az okkult behatásoknak nincs igazán szerepe. A történetek általában egy monomániás megszállott és néhány olyan szerencsétlen áldozat találkozására épül, akik valami nagy hibát követtek el a múltban, ami miatt bűnhődniük kell. Noha az életben semmi sem pusztán pszichológiai, ezeknek a horroroknak nincsenek az általános emberi psziché egészséges vagy egészségtelen működésén túlmutató magyarázatai. Ijesztőek, de a probléma a hétköznapi emberi síkon belül marad. Így a megoldáshoz is elég az emberi síkra hagyatkozni. A megpróbáltatásokat talán sikerül túlélni, de a veszélyek közepette a magasabbrendű lehetőségek mégsem tárulnak fel. A főszereplő nagyjából az maradt, aki volt, legfeljebb egy kicsit megfontoltabban fog viselkedni ezután.

Ide sorolhatjuk még a zombikkal, szörnyekkel, űrlények inváziójával, járványok terjedésével, beteges kínzási módszerekkel, emberségükből teljesen kivetkőző aberrált lényekkel kapcsolatos vagy a gusztustalanságot középpontba helyező filmek többségét is. A feladat itt a túlélés, amihez elegendő ravasznak, ügyesnek, találékonynak lenni, és az átlagtól egy kicsit jobban akarni az életet.

witch01.jpg

A következő nagyobb kategória a kísértetvilággal kapcsolatos. Az okkult sík betörésével a megoldási módszerek köre is kitágul. Ugyan általában még ezekben a filmekben is a túlélés a fő cél, itt már a közönséges emberi módszerek többnyire nem nyújtanak megoldást. Az ember felfedezi, hogy a valóság jóval kiterjedtebb annál, mint ahogy eddig felfogta, és arra is rájön, hogy csak az okkult törvények megismerésével győzheti le a rátörő kísérteteket és erőket.

Újabb kategóriát alkotnak az ördögűzős filmek. Ezek történetei általában egy démon által megszállott személy és egy ezt a személyt megmenteni próbáló ördögűző (többnyire katolikus pap) köré épülnek. A vallás jelenléte további távlatokat ad a félelem kezelésére. Az ördögi fenyegetéssel szembeni megoldás egyedül Isten és az isteni dimenziók tételezése esetén lehetséges. Az az erő ugyanis, ami a megszállott személyen keresztül manifesztálódik, emberi módszerekkel vagy babonás szintű varázsformulák alkalmazásával nem ellensúlyozható. A transzcendens valósággal kapcsolatos mély hit és azonosulási vágy szükséges hozzá.

Noha ezen kategóriák között nagy átfedések vannak, akad még egy különös típusa a horrorfilmeknek, amelyekben a fókusz nem a túlélésen, nem a szellemvilággal való viaskodásban és nem is egy megszállott felszabadításán van. A szóban forgó filmekben valami olyasmi zajlik, amit leginkább az ellenbeavatással lehetne jellemezni. Ez tökéletes ellentéte annak, amit szellemi beavatásnak nevezünk, és amelynek lényege, hogy a törekvő egy hagyomány hiteles képviselőjévé válik, módszereket és felhatalmazást kap arra, hogy elérje a végső metafizikai célt, ami más megfogalmazásban nem más, mint önnön legbenső lényege.

witch03.gif

Úgy tartják, hogy az őseredeti hagyományok beavatási rendjeinek mintájára, melyek forrása végső soron Isten maga, léteznek ellenbeavatási rendek is, melyek forrása maga a Sátán. Ezeknek ugyanúgy megvannak a maguk rítusai, szabályai, beavatási metódusai, csakhogy teljesen ellentétes iránnyal működnek, mint az eredeti beavatás. Nem végső, isteni lényegünkhöz, hanem attól éppen a legtávolabb vezetnek.

Nos, úgy tűnik, hogy a The Witch (2015) és a Hereditary (2018) című filmek pontosan ebbe a kategóriába tartoznak. A Witch egy vallási közösségből kitaszított családról szól, akik egy rejtélyes erdő közelében telependek le, ami egy boszorkány uralma alatt áll. Úgy tűnik, ez a lény egyre jobban rátelepszik a családra, akik egymás ellen fordulnak, de ennél valami többről is szó van. Az egyik fiatal leányt mintha egyenesen kiválasztaná magának.

witch07.jpg

A Hereditary-ben szintén az egyik okkult múltú nagyszülő sötét befolyása alatt álló család áll a középpontban. A belső konfliktusok egyre burjánzanak, ám az egyre szörnyűbb jelenségek és fenyegetések közepette itt is mintha valami másról is szó lenne. A halálesetek és megszállottságok történései, úgy tűnik, mintha az egyik családtag ellenbeavatási folyamatának fontos állomásai lennének.

Anélkül, hogy lelőnénk a poént, ezek a filmek – hátborzongató atmoszférájukon túl ­– azért tűnnek ki a többi közül, mert talán mind közül a legfélelmetesebb dologgal állnak összefüggésben. Amennyiben ugyanis igaz az, hogy a beavatottak azok, akik az emberi világban a legnagyobb pozitívumot tudják felmutatni, ugyanúgy igaz az is, ahogy az ellenbeavatottak ténykedéseiben rejlik a legtöbb gonoszság. Míg a horrorok korábbi kategóriáinak történetei nagyjából az erők kaotikus áramlásából bontakoznak ki, addig a legutóbbiban szervezett keretek között, tudatos kiválasztás során és távlati célok meglétének keretében zajlanak. Míg előbbiben a személy és a megszálló szellem vagy démon között – még ha a személy alul is marad a harcban – nincs egyetértés, addig utóbbiban az ellenbeavatott maradéktalanul azonosul a benne felébredő démoni minőséggel. Véglegesen átadva magát egy olyan erőnek, ami minden fényszerűt el akar pusztítani a világunkból.

hereditary01.jpg

Különösen az utóbbi film kelt módfelett nyomasztó, istentelen hangulatot. Éppen olyat, ami minden bizonnyal az ellenbeavatási állapot sajátja is. És hogy mit érünk el vele, ha megnézzük? Többek közt azt, hogy látván, az ördög nem tétlenkedik, a szellemi megvalósítást illetően mi magunk sem vesztegetjük tovább az időt.

Mindezeken túl a filmek nagyjából pontosan leírják a modern világ szülöttjeinek általános helyzetét: sajnos úgy tűnik, hogy a filmek főszereplőihez hasonlóan korunk sötét szuggesztiókkal bombázott emberének sincs sok választása a gonosznak való behódoláson túl.

A Mágus

Szólj hozzá!
2018. június 02. 18:33 - TheMagician

Vallomások

sandman.jpg

Kiemelkedőnek hittük magunkat. Úgy gondoltuk, ott állunk a beteljesedés kapujában. Fejünkre glóriát képzelve jártunk-keltünk az emberek közt. Szánalommal, de még inkább megvetéssel tekintettünk tudatlan ábrázataikra. Szegények, mily távolra sodorták őket az illúziók hullámai az igazságtól! A világot hatalmas lángnyelvek perzselik, s ők mégis édennek látják elszenesedett otthonaikat. Egymás szívében éltettük a nagyság káprázatát, s ha valami mégsem sikerült, mindig ott voltunk, hogy megnyugtassuk egymást: nem mi botlottunk, a sötét kor átka ez, mely a hitványaknak kedvez. Erőtől s bölcsességtől duzzadó papkirályok, kiknek hatalmát jogtalanul bitorolják a világban – ezt üzente hiedelmeinkkel átfestett tükörképünk. Minket sosem értett meg a világ – milyen jókat nevettünk azok felvetésén, kik szerint ennek oka pusztán annyi, hogy magunkat nem értjük! Száműzöttek voltunk. Az elesetteknél is elesettebbek. Mégis ott pislákolt bennünk a szellem tüze. Kiválasztottak voltunk. És nem értettük, őszintén nem értettük, hogy lehetünk mégis ennyire nyomorultak. Minden érdem, győzelem, sikerélmény ellenére – mert olykor ilyen is volt – végül mindig ugyanott találtuk magunkat: a kiüresedettség pusztájában szomjúhozva, az erőtlenség temetőjében remegve, a kétség futóhomokjában fuldokolva. Nagyok voltunk, és mégis oly parányiak. Azt hittük, számítunk. Azt hittük, a sors számol velünk. Úgy gondoltuk, a magunk részét megtettük. Jó nebulók akartunk lenni Isten szemében, s úgy véltük, a többit majd Ő elrendezi. Ott álltunk, többet tudva a legtöbbeknél. Hogy lehetett hát, hogy pont a mi homlokunkba égetve olvashattuk folyvást a szót: ostoba? Szenvedtünk. Mert arra, amit hősiesen – vagy talán vakmerően – magunkra vállaltunk, nem voltunk felkészülve. Meghaladni az életet, vagy ami még jobb, megvalósítani Istent – a nemes lelkek közül mégis ki az, aki beérné kevesebbel? Küldetésünk roppant terhe nyomasztott bennünket. Nem volt nap, hogy ne dorgáltuk volna magunkat mulasztásaink miatt. Tenni mégsem tettünk eleget. Célunk messzinek tűnt, mint a csillagok. Lelkesedésünket állandóan láthatatlan vámpírok szipolyozták. Nagyot akartunk, s egy részünk mindig ott suttogta nekünk tudat alatt: erre a nagyra mi nem vagyunk érdemesek. Ezért a felszín alatt majdnem minden pillanatunk rettegésben telt. Sokak voltunk és kevesek. S ha néha sikerült is közös erővel elűznünk a bút, örök vigasz áldását senkitől nem remélhettük. Kevésként vállaltunk sokat, s így még lecsúsztunk azokról az ajándékokról is, amit a puszta élet adhatott volna. Az életen túlira törekedtünk, de helyette még az élet is elhaladt mellettünk. Elveszettek, gyöngék voltunk, minden magasba mutató meglátásunk, megérzésünk ellenére: átkozottak. Mi voltunk azok, akiknek adniuk kellett volna. Mégis, mi éreztük magunkat a legszegényebbnek. Éppen ezért, mind közül – még ha úgy is hittük, hogy férfiatlan lenne ezt kimutatnunk – mi áhítoztunk leginkább szeretetre. Hogy maradhattunk mégis rendre láthatatlanok a segítő karoknak és a lágy csókoknak? Nem tudtuk, vigyáz-e egyáltalán valaki azokra, akik emberen túlmutató léptékekben gondolkoznak. Hogy remélhetjük-e, hogy valaki életet lehel poros szíveinkbe, s a keserű napok démonait elűzi kristálytiszta kiáltásával. Hogy a szellem szerelmeseiként érdemlünk-e valaha békességet. Önzőek voltunk. Énünket – kicsiny, korlátolt énünket – tápláltuk még a legnemesebb, legönzetlenebb tetteinkkel is. Számítani akartunk, nagyot alkotni, nyomot hagyni. Sóvárogtunk, de nem arra, amire hittük, hogy sóvárgunk. Nőkkel akartunk henteregni, és szavainkat nektárként kortyoló buzgó híveket látni magunk körül. Világmegváltó küldetést reméltünk. Tetteket, melyeket évezredeken keresztül zeng majd ég és föld. Mi tudtuk leginkább, mennyire átsző mindent a halál, s hogy a végesben sosem lelhetünk örök nyugalomra. De késztetéseinknek nem tudtunk parancsolni. A világ fiai voltunk, bármennyire is a mennyekben éltünk gondolatban. És sosem tudtuk eldönteni igazán, hibáink vagy magasztos célunk miatt ütközünk folyvást falakba evilágban. Próbatétel-e ez a sok akadály vagy csak mi látunk ennyire homályosan. Tudtuk, hogy amit akartunk, nem képzelet szüleménye. Tudtuk, hogy önmagunk, végtelen, igazi önmagunk megtalálható. És mindezek ellenére egyfolytában marcangolt bennünket a kétely: mi van, ha mégis csak képzeletünk játszadozik velünk? Rosszul tartottunk jó irányba. Nem értettük, meddig ábránd, és honnantól valóságos a mi ideális valóságunk. Magányunk könnyeiben fürdőztünk, és ha szerettük is valahol mélyen, belül a természetet, elfelejtettük, hogyan kell neki örülni. Hozzánk csak kevesek voltak hasonlóak, emiatt túlságosan is hozzászoktunk az elutasításhoz. Ők tagadtak meg minket? Vagy mi őket? A lényeg, hogy abbahagytunk hallgatni a lét szavára. Ha a többiektől mint személyektől nem is várhattunk sokat, velük együtt az Ő üzeneteit is elvetettük. S ha olykor mégis jeleket fedeztünk fel, nem volt ez több az önigazolás olcsó trükkjeinél. Kalitkaszívünk nehezebben nyílt meg, mint a legjobban őrzött börtön ajtaja. És hosszú évekig fel sem vetődött bennünk: ha még az embereket is ily nehezünkre esik szeretni, hogyan fogadhatnánk magunkba a Mindenhatót? Egy idő után, bármennyire is szánalmasnak láttuk mi magunk is mímelt hálánkat, sehogy sem tudtunk őszintévé válni. Nem tudtuk eléggé akarni, hogy érdekeljen, ami érdekel. A múltba visszatekintve rendre megállapítottuk: döntéseinket, még a legnagyobb horderejű és legbiztosabban meghozott döntéseinket és állásfoglalásainkat is kósza érzelmek vezérelték. Magunkban sem bízhattunk. S e borzalmas felismerés kiölt belőlünk majdnem minden vágyat. Hamuszürke akarattal bámultuk, mit álmodunk. S a hibáktól és a csúf világnak való behódolástól félve lassan a homályba húzódtunk. Arcunkat sötét álarccal takartuk, és a cselekvés ellen szóló érvekről filozofáltunk. Elfedtük magunkat az élet elől, s mikor más még bőven ereje teljében volt, mi hangosan hörögve haldokoltunk. Fénytelen Napok voltunk, kikben sosem tudott igazán testet ölteni a törekvés. Tévedtünk. Nem a kincsek voltak hamisak, amikre rátaláltunk. A tervünk volt hibás, amit a hozzánk eljutó tanítások alapján kidolgoztunk. Őt akartuk elérni, mindig is Ő volt a cél. Ma már tudjuk, hogy ember nem ismerheti fel Őt. S talán minden drámánk abból a tényből következett, hogy nem voltunk képesek belátni, itt semmi sem rólunk szól: nem nekünk, Istennek kell felismernie önmagát.

A Mágus

Szólj hozzá!
2018. május 16. 12:48 - TheMagician

Álom és ébrenlét határán

tibetan-dream.jpg

Sok különleges tapasztalatot gyűjthet az, aki képes bizonyos fokú éberséget tanúsítani álom és ébrenlét határán. Kis gyakorlást követően és az álmaiddal kapcsolatos nagyobb fokú tudatosság megléte mellett ez viszonylag könnyedén megvalósítható. Ezek a megfigyelések azért lehetnek hasznosak, mert rajtuk keresztül betekintést nyerhetsz a tudatállapot-változások természetébe. És ennek mentén az is feltárulhat előtted, mennyiben hasonlít egymáshoz az a két állapot, amit ébrenlétnek és álomnak nevezünk. Az ébrenlét ugyanis éppúgy tudati valóság, mint az álom. Az ébrenlétre úgy is tekinthetünk, mint egy sajátos törvények szerint felépülő és működő álomra. A két valóság mindenesetre szorosabban összefügg, mint azt közönségesen vélnénk.

Még egy dolog: az alábbi néhány meglátás és javaslat nem konkrét szellemi gyakorlatok leírása, csupán néhány megfigyelés, amit a saját tapasztalataid révén tovább színesíthetsz.

*

Amikor álomba szenderülök, de még éber is vagyok, gyakran sikerül elcsípnem a folyamatot, ahogyan elkezd kirajzolódni körülöttem egy álomvilág. Az egyik pillanatom kósza gondolatai a másik pillanatban már éles és gazdag képekként töltik be az egész látómezőmet, amit elkezd egyre inkább áthatni a mozgás és az élet. Előfordul ilyenkor, hogy szólítgatni kezdenek álomalakok. Kérdezgetnek, amire felelnem kellene. Sokszor olyan alakok, akikhez nincs türelmem, és akikkel nyűg lenne szóba állni, vagy akik egyszerűen olyat kérdeznek, ami nem érdemel választ. Mikor már éppen hangra nyitnám a számat – félig még mindig az ébrenlétben tartózkodva –, eszmélek rá, milyen ostoba is vagyok. Hiszen ők csak gondolatok. Egyszerű kivetítések. Mégis, noha továbbra is az ágyamban fekszem, milyen könnyedén hajlandó lettem volna igazodni törvényeikhez! Milyen erős kényszer élt bennem, hogy megfeleljek elvárásaiknak! Mintha csak hangyák próbálnák az embert, vagy az emberek Istent társalgásba vonni, hogy ne mondjam: feltételek közé szorítani. Elviekben képzetvilágom teljes mértékben tőlem függ, és mégis én válok kivetítéseim rabjává. Ezen a határvonalon mindig belém nyilall a felismerés: ugyanígy bilincselem hozzá magamat az ébrenléti élet törvényeihez is. És ami a dolog szebbik oldala: ugyanígy ébredhetek fel ezekből is, ahogyan az álomképzetek során tettem.

Apró mozzanat ez, mégis van valami hihetetlenül felszabadító abban a felismerésben, hogy az előző pillanatban valósnak képzelt illető csupán illékony álomkép volt. És van benne valami megrázó is: ezek szerint elég néhány érdekes, meggyőző jelenet, és máris egy varázslat foglyává válhatok. Nem lehet ismeretlen előtted a helyzet, amikor álmodban feléd dobnak egy labdát, de te még az ébrenléti kezeiddel próbálsz utánuk nyúlni. Elképzelhető-e ennél zavarodottabb mozzanat? Bolondját járatjuk önmagunkkal. De azzal, hogy ezt megfigyeled, megtetted az első lépést, hogy ellenállj önnön tudatod csalfa trükkjeinek.

*

Van, hogy álmodom, és beszélgetek valakivel. Gondolok valamire, és ez az illető egyből ki is mondja, amit szerettem volna, hogy mondjon. Szóval a jelenet eljátszása közben én vagyok a rendező is. Első ránézésre olyan, mintha a cselekmény magától, sorsszerűen, tőlem kívülálló okoknak köszönhetően alakulna, de ilyenkor ráeszmélek: én írom és rendezem a cselekményt. Benső monológom egyből kivetült és megnyilvánult. Vajon nem-e ugyanez a helyzet ébrenléti életünkkel? Vajon nem-e mi akarjuk és választjuk azt, hogy egy sok tekintetben akadályozott, mások által felmutatott erőktől függő személy szerepét játsszuk el? Külső okokat keresünk, pedig lehet, hogy csakis mi vagyunk felelősek azért, amit megálmodunk magunknak.

tibetan-dream02.jpg

*

Ha az álom kirajzolódását képes vagy éberen végigkövetni, akkor a következő lehetőséggel találod magad szemben. (Fontos, hogy ébernek kell lenned, de ezzel egy időben – kissé paradox módon – egy részedet, éned egy részét mégis el kell altatnod.) Úgy helyezkedhetsz áloméned helyzetébe, hogy többé-kevésbé tudatosan rendelkezni tudsz felette, mi több, álomvilágodat is szabadon irányíthatod. Végrehajthatsz tetteket, amiket amúgy nem tudnál (szinte sosem szalasztom el ilyen helyzetben, hogy repüljek), elmehetsz csodálatos helyekre és meglátogathatsz különleges létezőket (akár mestereket, akik beavathatnak spirituális tanításokba). Nincsenek előtted korlátok vagy akadályok. Amire gondolsz, egyből eléd tárul. Ez sokszor jóval élesebb, gazdagabb, ragyogóbb, szebb, mint ahogyan általánosságban az emberi világot tapasztalod. Jó megízlelni a szabadság eme rendkívüli állapotát.

Mivel tudatában vagy annak, hogy álmodsz, viszonylag könnyű kizuhanni ebből az állapotból. A mai ember az önazonosságát leginkább ébrenléti testéhez köti. Ezért amikor rájön, hogy álmodik, egy része visszakívánkozik az ébrenléti alaphelyzetbe. Az álom valamiért szívesen zuhan össze, amikor megtévesztő, ködös jellege eloszlik. Valahol azt olvastam, hogy az egyenletes, mély légzés segít fenntartani a jelenlétet az álomban. Amire főleg azért van szükség, mert ezeket az állapotokat fel lehet használni szellemi gyakorlatokhoz. Az igazi megvalósítók ugyanis még az álom idejét is arra használják fel, hogy a végső metafizikai célt elérjék. (Vö. Tenzin Wangyal Rinpócse: Az álom és alvás tibeti jógája.)

*

A hajnali időszakban gyakran megesik, hogy rémálomra riad fel az ember. A tibetiek úgy tartják, hogy ebben az alvási periódusban haragvó istenségek látogatják meg az álmodót, céljuk pedig az, hogy ráébresszék őt esendőségére, relatív énjének tarthatatlanságára. Ha az álmodó nem futamodik meg ezektől a jelenségektől, akkor az álomban marad, és egy sajátos erőt tapasztalhat. Egy erőt, ami felülmúlja ellenségei hatalmát. Szent borzongás hatja át, megszűnik halálfélelme, és egy korlátlan úrként élheti át magát, aki parancsolhat az összes lénynek, akik néhány pillanattal korábban látszólag még az életére törtek.

tibetan-dream03.jpg

*

Ébredéskor szintén meg szokott jelenni egy különleges tapasztalat. Az ember már kijövőben van az álomból, de még nem érkezett meg az ébrenlétbe. Érzékeli, hogy az ágyában van, és csukva van a szeme. Azonban mégis látja a szobáját. Látja a bútorokat, a tárgyakat, a falakat, az ablakot, az ajtót. A szoba nem teljesen ugyanaz, mint ébrenlétben, ám mégis nagyon sokban hasonlít rá. Csakhogy sokkal élesebbek, tisztábbak a képek. Mintha élnének a tárgyak, mintha belülről izzanának. Ekkor eszmél rá az ember, hogy a látáshoz akár nem is lenne szükség szemekre. Hiszen csukott szemmel is mindent tökéletesen lát. Látja, hogy mi zajlik körülötte, anélkül, hogy ehhez a fizikai érzékszerveire kellene hagyatkoznia.

Végső soron a tudat hozza létre ezeket a képeket. Ahogy az álomban, úgy az ébrenlétben is.

A Mágus

Szólj hozzá!
2018. április 25. 15:47 - TheMagician

A félelem metafizikája

felelem.jpg

Bizony, mondom néktek, szűk a félelem ösvénye, és kevesen tudnak csak átkelni rajta. Azt mondom, éppen ideje volna megtanulnotok félni. Vagy talán nem tudtátok, hogy a félelem az ember legjobb barátja és mestere? Nem élt még, aki nem félt igazán, s aki a félelem szakadatlanul hívó kürtjei és harsonái hallatán rendre betapasztja füleit. Mert aki tegnap az volt, aki ma, nincs annak boldogsága. S ki az, aki mássá válhat, anélkül, hogy belenézett volna a félelem szemébe? Én mondom, nem válhattok újjá, amíg meg nem haltok annak lenni, akik vagytok.

Isten majmai így hitegetnek benneteket: „a félelem a túlélés ösztöne”. Én viszont azt mondom: halál a jussa annak, aki túlélni akar, s aki a holnapot is a ma emberének szemével kívánja látni. Túlélni annyi, mint önmagatokat önnön korlátolt énetek ketrecébe zárni. Féljetek, és lássátok meg a végtelenre nyíló kaput a félelemben.

Nem éppen ti voltatok azok, akik fennkölten hirdettétek a többé válás magasztos eszméjét? Mily csodás gondolat, mégis, mily szegényes, ha nem társul hozzá a meghalni akarás szívből jövő vágya. Fenntartani az életet – azt mondják, vérrel, verítékkel, ezért küzd az ember. Ám én azt mondom: megölni az életet – itt kezdődik minden igazi megpróbáltatás. Hogyan is vágyhattok emelkedésre, ha nem halt meg még bennetek az, aki képtelen erre, s miképp juthattok a csúcs közelébe, ha rendre visszarettent a tériszony? Többre vágytok, látom a tétova szemetek csillanásában. Mit őrizgetitek hát magatokban továbbra is a hitetlent? Váljatok önmagatok gyilkosává.

„Én ilyen vagyok” – mondjátok ti. Én viszont azt mondom: nem vagytok senkik, amíg azzal azonosultok, akik vagytok, s nem azzal, amik lehettek. „Én ez és ez vagyok” – így morfondírozik, aki csak csúfságot lát a halálban, s puszta gonoszt a rettenetben. Túl szűk ruha ez a szent félelem zarándokának.

Sajnáljátok a letűnt korokat, melyben tiszta volt a harc, s melyben még szent védelmezők kísérték a hőst a félelembe. Azonban nem kell régmúlt csatákba visszavágynotok, s nem kell extrém helyzeteket sem keresnetek. Elég egy kimondott gondolat, amit gátlásból magatokban tartanátok, vagy elmennetek egy helyre, ahová máskülönben nem mennétek. Még a modern világ sem irtott ki minden veszélyt. Voltaképp az életből sohasem tűnhet el a halál árnya. Milliárdok szorongása a példa rá: félelemtől hemzsegnek még a legegyszerűbb események is. Nem kell hát keresztes lovagok páncélját és múltját áhítoznotok. Mert minden pillanatnak megvan a maga félelme, s jaj annak, akik meghunyászkodnak előttük.

Töprengtek a nagy rejtélyen, miért van még ma is annyi szörnyű, gyógyíthatatlan betegség. Én mondom, a félelemtől való menekvés minden betegség forrása. Az elszalasztott helyzetek, melyekben felkínálkozott a lehetőség, hogy megszűnj annak lenni, aki vagy: beteg lelkek és beteg testek bűnei ezek. Gyógyulást reméltek fájdalmaitokra? Kiáltsatok bele a félelem feneketlen szakadékába, s űzzétek el azt magatokból, aki csak porszem az Örökkévaló szemében. Vagy fordítsatok hátat, ahogy eddig is tettétek, s gyűjtögessétek tovább gyávaságotok keserű érdemeit.

Hová tartsak, merre a következő lépés? Ilyen kérdések kíséretében remélnek szánalmat a szellemben esetlenek. Én mondom, bárhol, ahol félelmet észleltek s nem torpantok meg, rossz út az nem lehet. Mert egyedül, ahol féltek, ott válhattok többé, ott érezhetitek igazán, hogy még nem teljes, akik vagytok. Önnön határaitokból kitörni – az értőknek ezt ígéri a félelem fagyos lehelete. Lehet-e találni ennél biztosabb és közvetlenebb útmutatót? Örvendjetek hát a félelemnek, mert felszabadulásotok előjele az.

Unjátok az életet, vagy csak úgy érzitek, egy helyben toporogtok? Én mondom, a félelem előli menekvés érzése ez. Vagy talán úgy vélitek, a sors az, aki kitolt veletek? Ti toltatok ki magatokkal, amikor nemet mondtatok az erőre, ami kimozdított volna megszokásaitokból.

Úgy érzitek, hogy nem ott vagytok, ahol lennetek kellene, netán nem azt kaptátok, amire igazán vágytatok? Gyávaságotok felel mindezért. Kényelem és nyugalom bálványozói: a tespedtségben megváltást ne reméljetek. S hogyan is tehetnének titeket boldogabbá a körülmények, hacsak azok nem hamis békességetek letarolói? Féljetek, és nem fogjátok többé a drága időtöket az élet igazságtalanságain való töprengésre pazarolni.

Tán azt hiszitek, hogy az ellenséggel kell harcolnotok. Ha ez a célotok, nem beszéllek le erről benneteket. Ám nem árt tudnotok, nem az ellenség legyőzése a cél. Hanem hogy az általa felkeltett félelmen keresztül behatoljatok az ürességbe. Nem pusztítanotok kell, s még csak nem is békét hozni a világba, hanem áttörnötök a „van” falait, és belepillantanotok a végtelenül tátongó térbe. A forrásba, mely minden téves azonosságotok, minden lehatároltságotok, minden megmerevedésetek, minden ellentétetek kiapadhatatlan szülőföldje.

Kevesen vannak, akik a félelem ösvényére lépnek, és kevés a száma azoknak, akik képesek önmaguktól megszabadulni. A félelem útján egyetlen dologtól kell csak tartanotok: hogy maradtok azok, akik egykoron voltatok. Mégis hogyan formálhatnátok jogot a többre, ha nem vagytok képesek cserébe a kevésről lemondani? Féljetek, és nem kell többé félnetek a hanyatlástól!

A Mágus

Szólj hozzá!
2018. március 23. 09:31 - TheMagician

John Myrdhin Reynolds: A szellemekről

Részlet „A lélek tibeti fogalma” című műből

150329222940-tibetan-monks-buddism-beating-ghost-exlarge-169.jpg

A tibetiek számára, mint más ősi és törzsi emberek számára a világban, a természet szellemei valóságosak. Azonban modern materialista világnézetünk kategorikusan elutasítja a szellemek létezését. Emögött világnézeti és paradigmatikus megfontolások húzódnak, melyek szándékosan figyelmen kívül hagyják az anomáliák tapasztalati bizonyítékait, mint például a kétséget kizáróan bizonyított pszichikus jelenségeket. A modern nyugati emberek többségét a kultúrájuk kondicionálja, amikor azt feltételezik, hogy mindennek van racionális, természetes és tudományos magyarázata, mely az okozati viszony tekintetében materialista és mechanisztikus. Mindazonáltal a tibetiek számára a szellemek tapasztalatilag is valóságosak, nem csak szimbolikusan vagy metaforikusan, mint ahogyan az ókori görög mitológia vált azzá számunkra manapság. Továbbá a szellemek nem is egyszerű pszichológiai kivetítések vagy hallucinációk a tibetiek számára. A szellemek elsősorban a vadonban, a természet érintetlen helyein (tib. gnas rgod) laknak, melyek kiesnek az emberek ellenőrzése alól. Ez a vadon szimbolikusan a külső káoszt jelképezi, mely az emberi élettérrel ellentétes. A tibeti kultúra ily módon tesz különbséget a vad, ellenőrizetlen és civilizálatlan (tib. rgod-pa) és a megfékezett, ellenőrzött és civilizált (tib. ‘dul-ba) között.

A tibetiek nagyon személyes módon viszonyulnak ezekhez a vad szellemekhez, vagy kívülállókhoz. Ez a személyes viszony szemben áll az általunk gyakorolt, a természethez fűződő modern, személytelen, mechanisztikus és funkcionális kapcsolatunkkal. A zsidak (tib. gzhi-bdag) vagy a helyi természeti szellem lehet készséges és jóindulatú, vagy ellenséges az emberekkel. Ennélfogva a lhadre (tib. lha ‘dre) kifejezést, vagyis istenek és démonok, alkalmazzák rájuk. Ha nem zavarják őket, akkor a legtöbbjük közömbös és semleges az emberekkel szemben. Ha azonban háborgatják őket, akkor megbántódnak és ingerültek lesznek, és gondokat okozhatnak az embereknek. A szellemek nem csupán szimbolikus megszemélyesítések vagy pszichológiai kivetítések, hiszen saját, önálló tudattal és akarattal rendelkeznek; így kiesnek az ellenőrzésünk alól. Azonban ezek a szellemek többnyire természetes jelenségekben nyilvánulnak meg, melyek a megnyilvánulásaik támaszaként (tib. rten) szolgálnak, s gyakran a természetes tájkép valamelyik szokatlan és feltűnő jellegzetességében lakoznak.

Lényegében ezek a szellemek nem teljesen anyagi megjelenésűek, de nem is teljesen anyagtalanok. Egy közbenső állapotot képeznek az anyag és a tudat között, vagy – C. G. Jung kifejezésével élve – a pszichoid archetípushoz tartoznak. Az emberi létezésünk szempontjából a szellemek az emberi érzékelés határán helyezkednek el. Hol látjuk őket, hol nem. Megjelenésük finom, vizenyős, éteri, extra-dimenzionális, mint a közelmúlt ufó-beszámolói, melyek látszólag modern szellemeket ábrázolnak, csak másik köntösben. A kereszténység előtti régmúlt pogány időkben a szellemek istenek alakjában, a középkori időkben a szellemek angyalok és ördögök formájában jelentek meg, míg napjaink modern sci-fi korszakában ufók és azok földönkívüli lakóiként mutatkoznak. A szellemek egy, az anyag és a tudat közötti köztes világot vagy kiterjedést laknak be, amit energiának és pszichének nevezhetünk. A szellemek akkor is közvetlen kölcsönhatásban állnak velünk, amikor nem látjuk őket, hisz mi magunk, emberi lényekként szereplők vagyunk ebben a pszichikai energia kiterjedésben. A szellemek közvetlen hatással lehetnek ránk tudatos szinten, láthatóan megnyilvánulva szellem formájában, vagy csak a tudatküszöb alatti szinten éreztetik hatásukat, furcsa hangulatok és rezgések formájában. A szellemek energialényekként hatással lehetnek ránk, és befolyásolhatják személyes energiamezőnket megmagyarázhatatlan hangulatok, késztetések, sőt még betegségek útján is. Az ókori görögök úgy hitték, hogy ezek az irracionális érzelmek, késztetések és rögeszmék az istenektől származnak. Úgy tűnik, hogy ezek az érzelmek megmagyarázhatatlan módon rajtunk és a racionális ego tudatunkon kívülálló okokból jelennek meg. Mi több, személyes energiamezőnk az immunrendszerünkkel áll összeköttetésben. Emiatt a szellemek tevékenysége hatással lehet az immunitásunkra és ennek eredményeképpen megbetegedhetünk. Alapvetően a tibetiek számára a szellemek az alábbi okok miatt valóságosak:

1. az általuk kiváltott hatások valóságosak, a hétköznapi élet során megtapasztalhatók,

2. mi kommunikálhatunk velük, ők pedig az értésünkre adhatják vágyaikat,

3. ők a vadon s egyúttal, annak kincseinek, bölcsességének őrzői,

4. képesek befolyásolni, sőt uralni bizonyos természetes folyamatokat és jelenségeket, mint például az időjárást, az esőt, a föld termékenységét és így tovább, melyek közvetlen hatással vannak az emberiségre,

5. betegséget és más természeti katasztrófákat hozhatnak az emberekre és a lábas jószágra, amikor megzavarják, felbosszantják, feldühítik vagy eltávolítják őket.

Ily módon a szellemek létezésébe és befolyásába vetett hit nem holmi irracionális vagy gyerekes dolog, hanem értelmet nyer a hagyomány tükrében.

 

Forrás

 

alelektibetifogalma.jpg

Szólj hozzá!
2018. március 22. 11:11 - TheMagician

Ottfried Preussler: Krabat a fekete malomban

Könyvrecenzió (Budapest, 1985, Móra, 230 o. Farkas Tünde fordítása)

krabat_by_marianus.jpg

»Valamivel azonosítod magad, ami nem maradandó, ami nem változatlan, ami nem örökkévaló. Ez az elnapolás. Ez az elnapolás olyan, mint egy malomkő, amely éjjel-nappal őröl. Őröl a malom, és minden lényt búzaszemként szétmorzsol. Forog a malomkő, és szétmorzsolja a lényeket. Imitt-amott néhány szem – egy vagy kettő – biztonságban lehet a főtengelynél, ahol semmi sem morzsolhatja szét őket. De bárminek, ami a középponttól, az Éntől, az abszolút léttől távol van, szét kell morzsolódnia.« (H. W. L. Poonja)

Krabat, a regény főhőse, egy visszatérő álom hatására tizennégy éves korában elhagyja az »édeni állapotot«: a mű legelején, társaival közösen, a Háromkirályok egyikének öltözve játszik, s ekkor – mint a szerző mondja – még mindenből királyi korona és betlehemi csillag lehetett (9. o.). Ám jött a visszatérő álom, és – úgymond – mennie kellett, menni egy »barátságtalan helyre«, »őrölni a malomba«, ahol a »fekete művészeteket« oktatják.

»És abban a pillanatban, amikor kezet szorítottak, a házban tompa dübörgés, morajlás indult meg. Mintha a föld mélyéről jött volna a hang. Ingott a padló, megmozdultak a falak, s a gerendák, oszlopok is megremegtek. Krabat felkiáltott, el akart menekülni: el, csak el innen! De a Mester elállta útját: − A malom! – kiabálta, markából tölcsért formálva. – Lám újra őröl! ... Hát itt maradt Krabat egyedül a sötétben. Lassan vetkőzni kezdett. Mikor a sapkáját tette le, ujjhegye a szalmakoszorúhoz ért: ó, valóban, tegnap még a háromkirályok közt volt – de milyen messzire került tőlük!« (14–15. o.)

A legelső és egyben egyedüli jótanács, amit malomba érkezésekor hősünk kap: »Aludj csak, Krabat, ebben a malomban kell az erő.« (16. o.) Itt keményen bánnak az emberrel, értelmetlen munkát kell végeznie, és hogy bírja, zsíros ételt ennie. Eleinte egyedül csak akkor boldog, ha alszik, álmaiban, vagy még inkább csak mélyalvásban, mivel a malom – a világ – elől még az »álom útjain« sem menekülhet (24–27. o.). A malom gyakran éjjel is zúg: fogakat őrölnek a »Holtgaraton« (28. o.) – a hely »Fekete Mestere« ismeretlen feljebbvalójának (»Komámuram«) parancsára. (1) Amit az emberek napközben darává és lisztté őrölnek, az éjjel visszaváltozik gabonává, és kezdődik minden elölről. Nap mint nap, újra és újra, igazi kezdet nélkül, bezárva a változás korlátok közé vetett világába, nem ismerve az időtlent, a végtelent, a változás nélküliséget. (2) A malom – egy lehetséges megközelítés értelmében – annak szimbóluma, amit a buddhista hagyomány saṃsārának hív: a tiszta Léttel szembeállított, feltételek alá vetett létesülésé. Aki miértjére kérdez – és aki mikor kérdez, tőle elszakadni tűnik −, annak a malom »Fekete Mestere« azonnal kiadja a parancsot: »Aki sokat kérdez, az sokat téved. Ismételd meg! – Aki sokat kérdez, az sokat téved… − dadogta Krabat.« (17. o.) A malom »Feketeiskola«. Munkásai a »Feketeiskola« tagjai, akik főként azért kezdenek »fekete művészetek« tanulásába, hogy ne, vagy csak olykor érezzék a végzett munka fáradalmait. Alávetik magukat a »Fekete Mester« akaratának, és olyan »titkos testvériséget« kötnek egymással, amely majdnem ellentéte azon magasrendű »Titkos Testvériségnek«, ami a saṃsārán felülemelkedettek láthatatlan közössége (vagy legalábbis azoké, akik a saṃsāra meghaladását – a »malom felszámolását«, »megváltását«, varázslatának végét – tűzték ki célul a maguk számára). »Amíg a boszorkányszög a homlokunkon van, úgy kell dolgoznunk, mint az igavonó barmoknak, mindaddig, mígnem az utolsó legény is leizzadja a jelet. Ettől kezdve aztán minden munka, amit napközben végzünk, egész évben könnyűvé válik.« (50. o.)

Ottfried Preussler – ahogy azt a könyv két rövid, történelmi környezetben játszódó fejezetéből, s néhány apró utalásból sejthetjük – úgy tűnik Nagy Frigyes porosz király korába helyezve beszéli el történetét. Ez a kor fontos adalékokat szolgáltathat műve mélyebb megértéséhez. II. (Nagy) Frigyes olyan »felvilágosult« uralkodó, akinek ideje alatt a céhek nagy mértékben veszítettek jelentőségükből: körülbelül ekkorra elvész annak a »bölcseleti hagyománynak« az ismerete, amely korábban az egyes mesterségek gyakorlati fortélyaival egyidejűleg került átadásra (noha nem kellően artikulált és kimunkált formában) bizonyos céh-közösségekben. (3) Frigyes – aki nem tévesztendő össze II. Hohenstaufen Frigyessel – nagy erővel az új és profán filozófiákat kezdi támogatni, illetve azokat a »titkos társaságokat«, amelyek ezeknek a kútfői voltak (érdeklődésük szinte kizárólag világi és politikai, ezért individualista és racionalista gondolkodókkal szimpatizálnak). Az új szerveződéseknek ez a régi intézményekkel szembeni támogatása gyakorlatilag kegyelemdöfést jelent a fennmaradt céhek számára, nem utolsó sorban pedig bizonyos céhek (4) által korábban őrzött, operatíve is alkalmazott, iniciatikus vonatkozásokkal rendelkező »bölcsességnek« is, amely főként a keresztény gnózis maradékán és a meglehetősen komplex hermetikai tradíción alapult. (5)

Preussler a molnárlegények közösségében ily módon olyan közösséget mutat be, ahol is a compagnonnage-ok (mesteremberek, artifexek) »bölcseleti hagyománya« − egy egyetemesebb Hagyomány általuk képviselt verziója – már csak a mageia goétiké vagy más néven daimonomageia szintjén él. (6)

Noha lényegében minden igazi tudás (amely önmaga »operatív« alkalmazásának a képességét is magában foglalja) annak meghaladására törekszik, amit Indiában saṃsārának neveznek, meg lehet állapítani, hogy egy tradicionális bölcsességnek is lehetnek olyan alkalmazásbeli módjai vagy szintjei, amelyek az átlagosnál nagyobb mértékben kötődnek a saṃsārai állapotokhoz. Nem minden tradicionális önmegvalósítási út törekedett egyöntetűen ugyanabba a magasságba, példánknál maradva a saṃsāra teljes meghaladására.

Írónk egyik érdeme, hogy e helyzet ellenére hiányzik belőle a moralizálásra való manapság szokásos nagy hajlam. Preussler szerint, a malom tizenkét molnára szorosabb és magasabb rendű közösséget alkot nemcsak a környékbeli »falu« közösségénél, de a hozzájuk tévedő »világi katonák« közösségénél is (62–71. o.). Krabat felismeri, hogy a malombeli tanulmányok felvállalása bizonyos fokig enyhít a malom szörnyűségein: fokozatosan halad előre a mageia goétiké tudományában, de anélkül, hogy magát a »Fekete Mester« akaratának alávetné. Néhány társával a Fekete Mester »titkos társaságán« túlmutató »Testvériség« alapjait vetik meg. Összetartozásuk felismerésén, életük rendezett és rend-szerű voltán, nem utolsó sorban pedig a mágia tudományában való bizonyos fokú előrehaladásukon keresztül, − legalábbis egyesek közülük – olykor visszaemelkednek az »édeni állapotba« a saṃsāra és a nirvána közti határhelyzetben élnek. Minthogy csupán látszólag rendelik magukat alá a »Fekete Mesternek«, a benső értelmében vett »Fekete Mágiát« (kakodaimonomageia) (7) sajátítják el. E kifejezést, ismerve talán a vele kapcsolatos hiedelmeket, a szerző egyébként helyesen kerüli is. »Fekete« (»földi«), de nem ártó-gonosz mágiát gyakorolnak. Összetartásuk, életük ritmusának és közös rítusaiknak (46., 91-92. o.) a kialakítása, s bizonyos fokú tudásnak a megszerzése számukra a saṃsārából kivezető út első lépései. Megtanulják hogyan kell könnyedén dolgozni, »időjárást alakítani, jégverést csinálni, bűbájjal lenyűgözni, varázsgolyókkal bánni, elsajátítani a láthatatlanná válás és a ›magából kiszállás‹ művészetét« (51. o.). Értelmezve, mindez annyit tesz: birtokba veszik a »transzmutáció«, az átlagos és általános emberi individualitáson való túljutás képességét. »Kis misztériumok« birtokosaivá lesznek. A mágia speciális szimbolikájának értelmében ez bármilyen egyedi lénnyé való »alakulás« képességének a megszerzését – a létállapotaikkal való azonosulás képességének megszerzését – jelenti.

Mindezek azonban csak az első lépések, amelyek nem jelentenek teljes és tökéletes túljutást a saṃsārán. A molnárok csupán relatív boldogságot nyernek el, s ezt a legtöbben közülük nem is akarják – vagy tudják – felismerni. Akik tudják mindezt, azok sem birtokolják a »nagy misztériumot«. (8) Sem a »transzformációt«, vagyis »vertikális önmeghaladást« (a végérvényes »átalakulás«, a minden alakon, formán és néven való túljutás képességét). Nem érik el a teljes időtlenséget. A malomban élnek. Amikor például minden újholdkor, a »kakastollas Komámuram« parancsára éjszaka is dolgozniuk kell, tudásuk nem elegendő ahhoz, hogy könnyedén és üdvözülten dolgozhassanak. Ezenkívül: munka nélkül számukra »unalmas lenne az élet« (73. o.), és minden év végén meghal valaki közülük, akiről előre nem tudhatják, ki lesz az.

Preussler – noha azt vallja, az ember messzire juthat a mágiával: »még a hercegek, királyok fölött is hatalmat nyerhetünk« (105. o.) – tehát kifejezésre juttatja abbéli véleményét, hogy a mageia goétiké nem a lehető legmagasabb rendű út, azt, hogy nem vezet túl a saṃsārán. Nem a »kis misztériumok« és a »nagy misztériumok« megkülönböztetést alkalmazza, de mégis megfelelően sugallja, hogy a »földi mágia« hatásköre a »kis misztériumok« köréig terjed. Ami felérhet a »nagy misztériumig«, azt úgy nevezi: a Szív útja. »Van egyfajta varázslás, ami más, mint amit mi tanulunk fáradságosan a Koraktorból [egy varázskönyv], jelről jelre, varázsigéről varázsigére. Van egy másfajta varázslat is, ami a szív mélyéből nő ki…« (216. o.)

koraktor.jpg

A Fekete Mester és a Koraktor 

Ezen a ponton egy teoretikus és doktrinális pontosítással kell hozzájárulnunk a regény mögött körvonalazódó elméleti koncepcióhoz, akkor is, ha mindezt tenni merész dolognak tűnik egy »meseregény« kapcsán; Preussler láthatóan rendelkezett bizonyos elméleti ismeretekkel mind a nyugati mágia-hagyomány, mind a mesterségekhez kapcsolódó szellemi megvalósítási utak tekintetében, (9) és így egy efféle teoretikus megközelítés nemcsak, hogy túlzónak nem tűnik a szemünkben, de ráadásul alapvető fontosságot is tulajdonítunk neki, függetlenül attól, hogy bizonyos szűklátókörű irodalmárok és materialista értelmiségiek mit gondolnak minderről. Az elvégzendő pontosítás két dolgot érint. Egyrészt, ahhoz, hogy a »Szív útja« valóban a »kis misztériumokat«, sőt az »édeni állapotot« meghaladó »Szív útja« lehessen, ahhoz mindenképpen mentessé kell tenni a Szívvel kapcsolatos felfogást nemcsak a materialista, hanem mindennemű érzelmi megfontolásoktól-elgondolásoktól is, különösen azokban az esetekben, amikor is – miként regényünkben – a »nagy misztérium« többletét valamilyen módon a szerelmi szimbolikán keresztül próbáljuk kifejezésre juttatni. Semmiképpen nem fejezhetjük ki tehát a »nagy misztérium« szellemi jelentőségét és többletét azáltal, ha a Szívben végbemenő, Szív általi mágiát például oly módon próbáljuk meghatározni, hogy az olyan, mint amikor »aggódást érzel olyan valaki miatt, akit szeretsz« (216. o.). (10) 

Második észrevételünk és pontosításunk azzal kapcsolatos, amit az író a »magából kiszállás művészetének« nevez. Krabat ezáltal kerül először »igazi közelségbe« szerelmével. (11) Preussler a következőket írja: »egyenesen ült, mozdulatlanul; tekintete a távolba révedt, a falun túl, a holdfényes pusztába. Mostantól fogva egyetlen szót sem szólt. Amikor Krabat csöndesen a nevén szólította, nem válaszolt: egy halott sem hallgathatott volna mélyebben, nézhetett volna meredtebben. … viselkedése idővel megrémítette a fiút. Eszébe jutott, hogy hallott már olyan emberekről, akik értenek a ›magukból kiszállás‹ művészetéhez. Ez abból áll, hogy elhagyják testüket, mint pillangó a bábot, ami üres hüvelyként ott marad, míg az igazi énjük a maga útját járja, láthatatlanul, titkos utakon, titkos célt követve.« (42. o.) »… egyenes derékkal támaszkodik neki a keresztnek, és se nem holt, se nem eleven. Most minden, ami Krabat életét jelenti, kívülre került. Szabad, könnyű, súlytalan, és nagyon éber, minden érzéke élesebb, mint valaha. Még tétovázik, magára hagyja-e a testét. Még egy utolsó kötést kell megoldania: nehezére esik, mert tudja, hogy a válás örökre szólhat. De mégiscsak elfordítja fejét arról a fickóról, aki a tűz mellett ül, és az ő nevét viseli…« (110. o.)

A szerző állítása szerint Krabat ezt az úgyszólván meditatív technikát – amelyet helyesebb volna nem »magából való kiszállásnak«, hanem sokkal inkább »(egyetemes) Önmagával való egyesülésnek« nevezni – a malomban tanulta (108. o.). Ezen a ponton kell a második pontosítást megtennünk: mint a mesterségekhez kapcsolódó beavatási irányvonal egyik társaságának a tagja, Krabat ezt az úgymond »technikát« semmiképpen nem sajátíthatta el tökéletesen. Ez egy olyan felvetés, amit a realitás és a beavatási kategóriák ismeretének fényében el kell vetnünk, különösen akkor, ha az imént idézetteket egyszerű, »varázsszóval indított« mágiánál (109. o.) és puszta »utazgatásnál« (51., 110. o.) többnek akarjuk tekinteni. Azok a társaságok, amelyek – akár Nyugaton, akár Keleten – a mageia goétikének megfelelő szintet képviselték, nem tudtak volna olyasmit tanítani, ami a fizikai test (és a hozzá kapcsolódó tudatosság) teljes meghaladására irányul. Egyszerűen a maguk lényegénél fogva nem adhattak megfelelő útmutatást arra a praxisra vonatkozóan, amely megfelelően és tisztán a végső − »nagy misztérium« jegyében álló – Önmagamsággal való egyesülésre irányul. Bizonyos értelemben helyesen jegyzi meg az író, hogy mindettől »a Mester óva intette a legényeket, mert könnyen megeshet, hogy aki elhagyja a testét, nem talál vissza. … Aki hosszabban elidőzött és elkésett, annak számára nem volt visszaút. Teste nem fogadta vissza, s halottként temették el, míg neki magának örökké kóborolnia kellett élet és halál között, nyughatatlanul. Képtelenül arra, hogy beszéddel vagy valamiképp jelet adjon létezéséről, és ennek az állapotnak [számára] épp ebben rejlett különösen kínzó volta« (108. o.). A »földi« avagy »démon-mágia« tudományának szintjéhez tartozó társaságok számára, a szóban forgó összefüggésben valójában az imént idézettek az elsősorban lehetségesek. Esetünkben viszont, ahol is Krabat sikerrel hajtja végre »fejének elfordítását arról a fickóról, aki az ő nevét viseli« és »arról, aki a malomban él« (110., 113. o.), (12) továbbá akinek célja a malom, a saṃsāra teljes felszámolása, mindenképpen ki kell jelenteni azt, hogy az »(egyetemes) Önvalóval, avagy Szívvel való egyesülést« (»magából való kiszállás«, ahogy Preussler nevezi) Krabatnak szükségképpen »valahonnan máshonnan«, nem a malomban, nem a »Fekete Mestertől« kellett elsajátítania!

René Guénon volt az, aki könyveiben és cikkeiben először hívta fel figyelmünket arra a kultúrtörténetileg is jelentős tényre, hogy bizonyos mesterségekhez kapcsolódva, Nyugaton egészen a XVIII. század elejéig fennmaradt egy valóban »ősi bölcsesség«. Études sur la Franc-Maçonnerie et le Compagnonnage című posztumusz kötetének egyik tanulmányában (13), Guénon azonban azt is felveti, hogy a mesterségek gyakorlásának segítségével beavatást nyert személyek – bizonyos népekkel mutatva benső rokonságot – nem a beavatottság lehető legmagasabb fokát érték el. Sajnáljuk, hogy ezt az érdekes témakört Guénon nem fejtette ki bővebben; Ottfried Preussler regényének bemutatásával egyidejűleg – amely erre a lehető legjobb alkalmat szolgáltatta – mi mindenesetre hozzászóltunk ehhez a témához, s hangot adtunk abbéli véleményünknek, hogy az egyes céhekben bizonyos mesterségek gyakorlásán keresztül nyert »beavatottság« foka, különösen a harmincéves háborút követően, ritkán lépte túl a »kis misztériumok«, még általánosabban pedig a mageia goétiké szintjét. Kivételek persze lehettek, ehhez azonban a mesterségek gyakorlásával párhuzamosan nyert beavatás erőinél magasabb rendű beavatási erőkkel is benső kapcsolatba kellett lépni. E kapcsolatba lépés úgyszólván kiszámíthatatlan, Krabat esetéhez hasonlóan tipizálhatatlan. Csupán annyit tudunk: Krabat elhagyta az »édeni állapotot«, a »malomba« lépett, intenzíven tanult, a »malomban» is megvalósította az »édeni állapotot« (a »kis misztériumok«) végpontját), majd »felszámolta a malmot« − s mindezt talán újra meg újra meg kellett valósítania (lásd a mű utolsó bekezdésének utalását). Mindehhez tanulmányainál, társainál, sőt az »édeni állapot« újra-elérésénél is többre volt azonban szüksége, valamire, ami meghatározhatatlan.

Jegyzetek:

(1) E démiurgoszi »Komámuram« a regény legenigmatikusabb alakja. Csupán annyit tudunk róla, hogy újholdkor látogat a malomba, a »Fekete Mester« feljebbvalója, és kalapján »kakastollat« visel. Egy éjszaka Krabat azt álmodja, »tűz üt ki a malomban«, de »csupán a kakastoll, melyet kalapjára tűzött, csak ez a toll világított és vöröslött. Tűzlángként lobogott a szélben… Olyan erősen világított, hogy cikázó fénye egészen betöltötte a malomudvart.« (31–32. o.). Amint az ismeretes, a tibeti buddhista ikonográfiában a »létesülés világának gyökérokait képező három szimbólum közül az egyik éppen a vörös kakas. A saṃsāra »gyökérokai« közül a »szenvedélyt« (rāga) jelöli.

(2) »A koselbruchi malom mindennap őrölt, munkanap és vasárnap egyaránt…« (19. o.) »A … malomban az első esztendő háromnak számít…« (92. o.) »Aki a …malomban meghal, azt elfelejtik, mintha sosem élt volna; csak így élhetnek tovább a többiek.« (130. o.) »… minden újév éjszakán meghal egy közülünk érte. – A Mesterért? – Érte… Minden esztendőben fel kell áldoznia egy tanítványát, különben ő maga kerül sorra.« (191. o.) »A Mester … távollétében a malom sem őrölt.« (87. o.) »Amint a megszokott zörgés, nyögés, dörömbölés megkezdődött, a legények szíve … megkönnyebbült.« (89. o.)

(3) A témában lásd, René Guénon: Beavatás és a mesterségek. Őshagyomány folyóirat, 10. szám (Bp., 1993. febr.) 11-15. o. (Guénon 1934-ben megjelent tanulmánya, később Mélanges című posztumusz kötetében került kiadásra)

(4) A céhek hatékonysága a mesterségbeli tevékenységükhöz kapcsolódó »bölcseleti hagyomány« fenntartása tekintetében a gótika kora (kb. 1150–1320) utánra erősen lecsökkent. Néhány területen – így például a szövő-, kőfaragó- és kézműves-céhek eseteiben – e hatékonyság azonban egészen a harmincéves háború kezdetéig (1618) fennállt. Tekintettel arra, hogy e háború a szellemi hanyatlásnak is igen jelentékeny jelölője, a XVIII. századra megmaradt céhek már igen minimális mértékben voltak tradicionális bölcsesség birtokában. Jegyezzük meg viszont azt is, hogy az ezek után mégis fennmaradt céhek és azok tagjai (compagnonnage) még mindig sokkal inkább tűnhetnek a szóban forgó hagyományos bölcselet örököseinek, mint a szabadkőművesség képviselői.

(5) Azt, hogy a bizonyos mesterségekhez és céhekhez kapcsolódó bölcsesség iniciatikus (beavatási) karakterrel rendelkezett, közvetve az a tény is mutatja, hogy egyes mesteremberek gyakran kevesellték nemcsak a világi, hanem a vallási-teológiai bölcseletet is. Ez regényünkben is többször megjelenik: »… nehezére esik a lelkészek életét élni« (24. o.), »nem volt kedve mesternek állni másutt; bírónak, hivatalnoknak vagy udvaroncnak meg főleg nem. Ami csak akar, az lehetett volna, de nem akart.« (115–116. o.) Pumphutt legendás alakja mellett (113–120., 137-144. o.), ennek az iniciatikus karakternek közvetett bizonyítéka még egy bizonyos szimbolikus jelentőségű tőr felbukkanása a regényben (72–76. o.). Pengéje megfeketedik, fényét veszti, ha birtokosát valamely külső-belső »veszély« fenyegeti.

(6) Vagyis már csupán a »földi mágia« kategóriájába sorolható alkalmazási keretek között. A »démon-mágia«  a  »földi mágiával« azonos értékű, más szempontokat alapul vevő kategória, amelyben a »daimón« kifejezésnek önmagában semmiféle »negatív« értelme nincsen. Az »angyal« szóval is helyettesíteni lehetne, vagyis a mágiának egy olyan formájáról van szó, ahol a föld és ég közötti hierarchiák segítségével operálnak, de már »földinek« minősíthető célok érdekében. A fent említett »bölcsesség« érvényesítésének és alkalmazásának eredeti kereteit – a mágia viszonylatában – egyébként a mageia theurgiké szintje jelentette, ahol is a theurgia egyáltalán nem »varázslást« jelent (mint azt a mai, mágiával foglalkozó népszerű munkák terjesztik), hanem »az istenek – velük való azonosuláson keresztüli − felidézését«.

(7) A kakodaimonomageia »gonosz«, »ártó«, »föld és pokol közötti daimónok« segítségével megvalósított, s azok minőségének jegyében álló mágiát jelent. Sajnos túlságosan is elterjedt és meggyökeresedett az a hiedelem, miszerint a »Fekete Mágia« mindenképpen kakodaimonomageia volna, ami – a »fekete« és »fehér« szembeállításának egész koncepciójával együtt – téves, minthogy e nézetre semminemű számottevő ókori hivatkozási alapot nem lehetséges fellelni. A mágia kategóriái és alapszintjei tekintetében lásd, László András: Tradicionalitás és létszemlélet. Nyíregyháza, 1995, Kötet, 297. o.

(8) A »nagy misztériumtól« való elválasztottság és a »kis misztériumok« felé való irányultság jellegzetes példája az az eset, amikor is Krabat egy kakassal szeretne cserélni, mert úgy véli, így közelebb kerül a hőn szeretett kedveséhez (146. o.).

(9) E sorok megírása óta a szerzőnek egy másik regénye is megjelent magyarul, amely azonban semminemű ilyetén ismeretekről nem tesz tanúbizonyságot. Nehéz volna megmondani, hogy ez annak tudható-e be, hogy egy korábbi és kifejezetten gyerekeknek szóló műről van szó, avagy már az itt vizsgált esetben is csak a szász mesék tradicionális szimbolizmusának köszönhető, hogy bizonyos szellemi problémákkal foglalkozhatunk.

(10) Ezt az érzelem-felettiséget és azon túliságot, vagyis a szerelem szimbólumként való alkalmazását egy helyütt mintha a szerző is kifejezésre szerette volna juttatni: »soha, de soha el ne áruld a malomban annak a lánynak a nevét, akit megszeretsz! A világ minden kincséért ki ne ejtsd a szádon. Senki előtt, hallod? Sem ébren, sem álmodban…« (44. o.) A »ne ejtsd ki annak a nevét« felszólítást itt mindenképpen szimbolikusan kell venni, amit mi a következőképpen értelmezünk: soha ne alacsonyítsd a Szerelmet pusztán ezen és ezen kedves lény iránt érzett szerelemmé.

(11) Éppen a »magából kiszállás« e spirituális gyakorlata (amely mint látni fogjuk szoros rokonságot mutat a hinduk samādijával) és a szerelem közötti regényben meglévő kapcsolat alapján feltételezhetjük azt, hogy a szerelmi kapcsolat szerepeltetése elsősorban szimbolikus jelentésű és jelentőségű.

(12) Miután mindezt sikerrel valósítja meg, azután találkozik a szászországi mesteremberek »szoláris hősével«, Pumphutt-tal.

(13) Magyarul lásd, René Guénon: A mesterségek képviselői és a cigányság. Pannon Front folyóirat, 22. szám (Bp., 1999. aug.) 24–25. o.

Írta: Horváth Róbert

Megjelent: Axis Polaris (Budapest) 1. sz. (2000) 88–94. o.

Köszönet Athanasius közbenjárásáért

Szólj hozzá!
2018. január 17. 12:41 - TheMagician

Eliphas Lévi: A pentagram

Részlet a „A nagy mágia dogmája és rituáléja” című műből

pentagram.jpg

A pentagram jelenti a szellem uralmát az elemek felett. Ezzel a jellel láncoljuk le a levegő démonait, a tűz szellemeit, a víz rémeit és a föld fantomjait. E jellel felfegyverezve és megfelelően alkalmazva beláthatunk a végtelenbe azzal a tehetséggel, amit lelki szemnek neveznek, és szolgálatunkra bírhatjuk az angyalokat és a démonokat.

Mindenekelőtt: nincsen láthatatlan világ, csupán csak a szerveinknek van különböző tökéletességi foka. A test a lélek durva és mulandó külső kérge.

A lélek a test szervein keresztül, de ezek nélkül is tud észrevenni érzékenysége és diaphanéja révén, legyenek a dolgok akár szellemiek, akár testiek, csak létezzenek az univerzumban.

Szellemi és testi oly szavak, amelyek csak a sűrűségi és finomsági fokára utalnak a szubsztanciának, anyagnak.

Az, amit imaginációnak nevezünk, lelkünknek egy olyan benne rejlő tulajdonsága, amellyel a képeket, vagyis a magnetikus nagy agensben, az élő fényben lévő tükrözéseket asszimilálni tudja.

A zseniális ember abban különbözik a bolondtól, hogy az ő alkotásai az igazsággal analógok, míg az álmodozó és bolond alkotása romlott, tört tükröződések és tévelygő képek. Így a bölcsnek imaginálni annyi, mint látni, a mágusnak beszélni annyi, mint teremteni. Valójában és igazán lehet látni a démonokat, a lelkeket stb. az imagináció segítségével.

Az adeptus imaginációja átlátszó, a közönséges halandó átlátszatlan. Az igazság fénye az egyik embert úgy átjárja, mint a közönséges ablaküveget, a másik embertől visszaverődik, mint egy durva, vastag anyaggal bevont üvegfelületről.

A tömeg tévedései és az őrület extravaganciái az egymástól erkölcsileg megromlott imaginációknak a tükröződései… De a tisztánlátó határozottan tudja, hogy az általa imaginált dolgok valódiak és a tapasztalat mindig igazolja és megerősíti a víziót.

Swedenborg nem volt teljesen lucidus, mert nem tudott különbséget tenni a fény és ennek tükröződései között, és gyakran összekeverte révüléseit legcsodálatosabb álmaival.

Eksztázisban lenni azt jelenti: aludni. A magnetikus szomnambulizmus egy reprodukciója és direkciója az extázisnak. A szomnambul tévedések oka az ébrenlévők, de főleg a magnetizőr diaphanéjának a tükröződése.

Az álom az igazság sugarainak megtörése által keletkezett vízió. A révülés egy tükörkép okozta hallucináció. Szent Antal kísértése szörnyeivel és kísérteteivel együtt a direkt sugarak összekeverését jelenti a tükröződésekkel. Amíg a lélek küzd, addig egészséges és józan, ha az elhatalmasodó részegségnek áldozatául esik, ekkor a lélek őrült. Kibogozni a direkt sugarakat és elkülöníteni a tükörképet, ez a beavatott munkája.

Nincsenek falak és korlátok, mert a szellemeket, lelkeket semmi sem választja el egymástól. A természetben nincsenek hirtelen törések és szakadékok, amelyek szétválasztanák őket, ezért juthat el az ember a legmagasabb fokra, ahol mindent lát és mindent tud. Legalábbis abban az egy körben, amelyben él, azt vég nélkül ki is tudja tágítani. A természetben nincs semmilyen üresen hagyott rész, minden be van népesítve, a természetben nincs valódi halál, mert minden él. A zseniális emberek abban különböznek a közönséges embertől, hogy olyan képességgel rendelkeznek, amelynek segítségével a többi emberrel érzékeltetni tudják azt, amit csak ők látnak, és hitet tudnak maguk iránt kelteni lelkesedés és szimpátia révén. Ezek az isteni Ige médiumai.

Most vizsgáljuk meg, hogyan működik a vízió.

Minden formának egy idea felel meg és minden ideának megvan a maga különleges formája. Az őseredeti fény minden idea szállítóeszköze. Szülőanyja minden formának, az egyik emanációból a másikba helyezi át ezt, néha kisebbítve, máskor alternálva, de mindig a közeg, a miliő sűrűségi fokától függően, a másodlagos formák az emanált fény gócába visszatérő tükröződések.

A tárgyak formái a fény modifikációja révén abban benne maradnak, oda a visszfény téríti vissza őket. Ugyanígy az asztrálfény vagy földi fluidum – a nagy mágikus ágens – telítve van képekkel és mindenféle visszfényekkel, amiket a lelkünk elő tud hívni és alá tud vetni a diaphanéjának… így mondják a kalibalisták. Ezek a képek bennünk állandóan jelen vannak, csupán az ébrenlét sokkal erősebb benyomásai nyomják el őket: vagy pedig gondolkozásunk balítélete dobja vissza az óvatlanul fellépő imaginációt az asztrálfény mozgalmas panorámájába. Amikor alszunk, magától megjelenik bennünk, s így keletkeznek az össze nem függő bizonytalan révülések, melyek, ha egy uralkodó akarat – még az intellektus tudta nélkül is – irányítani tudja őket, átalakulnak álommá.

(Lévi szóhasználatában itt éles különbséget kell tenni álom és révülés között. Nagyon fontos e rész megértésénél felhívni a figyelmet arra, hogy a révülés szót használom, amikor Lévi réve-t ír, és ezen a közönséges értelemben vett álmot érti, szemben a songe-gal, amely szóval az eszmélés útján előbbre jutottak lucidus álmát, felismeréseit akarja kifejezni. Ezért próbáltam a révülés-álom szavakat egymással szembeállítva ezek fogalmát megvilágítani. – A ford.)

Az állati magnetizmus nem más, mint egy mesterséges álom, mely akár akarattal, akár akarat ellenére két lélek egységéből, egyesüléséből származik. Mikor az egyik ébren van, a másik alszik. Azaz az egyik irányítja a másikat a visszfények kiválasztásában, hogy a révülését álommá változtassa és a képek segítségével a valóságot megtudja. Így a szomnabul nem megy valójában arra a helyre, ahová a magnetizőr küldi. Csak előhívja a képeket az asztrálfényben, de semmi olyat nem láthat, ami nem létezik a fényben.

Az asztrálfény közvetlenül hat az idegekre, ezeken a vezetékeken jut az agyba. A szomnabul állapotban az idegekkel lehet látni, és természetes sugárzó fényre nincs is szükség, mivel az asztrális fluidum latens fény.

Két személy között ilyen magnetikus állapot kétségtelenül csodás felfedezés. De egy személyben, csak önmagában, világos akarattal és önmagát irányítva a mágikus művészet tökélye. Ehhez két dolog kell: Az intellektus harmóniája és az akarat teljessége. Az akaratnak ez az uralma a pentagram. Ez az asztrálfény feletti uralom a négy elem fizikai lelke, mely kényszeríti a szellemet. A dolog magyarázata az, hogy a pentagrammal kényszeríteni lehet a szellemeket megjelenésre álomkép formájában, akár ébren, akár alvás közben úgy, hogy ők maguk vigyék, vetítsék visszfényüket a mi diaphansunkba.

E visszfény, ha testben élt valaha, az asztrálfényben tartózkodik, ha nem élt testben, a szellemi igéjével analóg visszfényében. Itt a magyarázata annak, hogy a halottak miért csak úgy jelennek meg az embernek, ahogy a földön éltek, vagy ahogyan a sírban vannak, de sohasem olyanképpen, olyan állapotban, ami a szerveink észlelőképességét meghaladja. Minden teremtett szellem bizonyos jelek és szimbólumok által áll összeköttetésben s e jelek és szimbólumok révén rá lehet bírni akaratunk közvetítésére.

A terhes asszonyok nagyon ki vannak téve az asztrálfény hatásának. A pentagram kabbalisztikus felhasználása segítségével régi idők nagyjaihoz vagy bárkihez való hasonlatosságot adhat leendő gyermekének, legyen az Néró, Akhilleusz, XIV. Lajos stb. Roppant veszedelmes dolog kellő felkészültség nélkül a pentagrammal foglalkozni. Paracelsus azt állítja, hogy a szellemek feletti uralomra két pentaculum van. Az egyik Salamon pecsétje, a másik a Pentagram, aminek aprólékosan pontos leírását közli okkult filozófiájában. Az a makrokozmosz és a mikrokozmosz jele.

Kérdezhetné valaki, miként lehet ekkora ereje egy jelnek? Vajon a kereszt jelének nem tulajdonítottak-e erőt a történelemben? A jel önmagában semmi, ellenben az általa kifejezett dogma és ige erőt képvisel. A pentagram adja a nagy Athanor pontos arányaihoz szükséges mértéket, szükséges a bölcsek kövének készítésénél és a Nagy Mű véghezvitelénél. A kvintesszenciának legtökéletesebb lombikja s magát a kvintesszenciát is pentagrammal fejezzük ki.

Eliphas Lévi: A nagy mágia dogmája és rituáléja. Gyula, 1992, Hajja & Fiai, 31–35. o.

Szólj hozzá!
Az isteni mágia útja